111 éves lenne az izlomániás zseni

1912. február 27-én született Lawrence Durrell angol író, költő, diplomata és esszéista.

lawrence_durrell_visit_to_israel_997009326813205171.jpegLawrence Durell – Fotó: Boris Carmi /Meitar Collection 

Nem kis kihívás elé néz, aki ebből az alkalomból be szeretne mutatni valamit Lawrence Durrell sokszínű és kalandos életéből, vagy akár ugyanezen jelzőkkel illethető írói pályafutásából. Úgy gondoljuk azonban, hogy egy neki magának is kedvére való megoldást választunk akkor, ha sebtében felvázolunk néhány érdekes párhuzamot Shakespeare A vihar  c. drámájának főhősével, Prosperoval, aki”  szinte már valamiféle fiktív irodalmi alteregónak tekinthető.

Földi célokat feledve, szobámba
zárkóztam és csak műveltem az elmém” (Shakespeare: A Vihar)

Prospero valljuk be, nem volt jó király, nem sok figyelmet szentelt az ország ügyes-bajos dolgainak: meg is fúrta őt az öccse, aztán szépen átvette a helyét a trónon. Az Indiában, jómódú családba született Lawrence Durrell szintén nem tűnt ki szorgalmával a különféle brit elit iskolák nebulói közül, megszenvedte a merev oktatási rendszert, noha széleskörű olvasottsága és élénk érdeklődése révén akár éltanuló is válhatott volna belőle. Ő azonban inkább modern hangvételű verseket fabrikált (15 éves korára már egy egész kötetrevalót összeírt) és elhatározta, hogy nagy költő lesz belőle, sőt végső soron ő már most is az, csak a világ még sajnálatos módon ezt nem ismerte fel. Viszonylag fiatalon, 23 évesen megnősült (első felesége Nancy Meyers képzőművész hallgató), ráadásul ekkorra már egy elég népes baráti kört gyűjtött maga köré a hozzá hasonló szabadelvű, útkereső bohém figurákból. Az egyik ilyen jóbarát, Alan G. Thomas igen szórakoztatóan számol be a Spirit of Place című esszékötetben erről az időszakról, mikor is a híres-hírhedt Durrell család többi tagja Bournemouth-ban élt, a szigorú Mama azonban kiadta Larry útját: „Felőlem élhetsz olyan bohém módra, ahogy csak akarsz, de nem az én házamban” – szólt az ítélet, így tehát Larry fiatal házasként Londonban húzta meg magát. A családban ekkor még senki sem sejtette, hogy a sors (és Larry) szeszélye hamarosan egy olyan szigetre repíti el őket, amely mindannyiuk életét örökre megváltoztatja majd.

Korfu, a vágybeteljesítő sziget

Korfu, az 1930-as évek vége felé: Lawrence Durrell egy helybéli görög barátja kertjében üldögél éppen és azt tárgyalja nagy lelkesen néhány más külhonból érkezett költőtársával, hogy A Vihar című Shakespeare drámában helyszínül megjelölt sziget, ahol a száműzött Prospero él, illetve ahol partra vetődik a Tuniszból hazaigyekvő bitorló király és kísérete, nos az a sziget nem lehet más, mint Korfu. Persze mindenki veszi a lapot, a flóra és fauna shakespeare-i leírásából idéznek megdönthetetlen példákat, sőt egyikük odáig merészkedik, hogy Sycorax (Caliban boszorkány anyja, a sziget eredeti úrnője) nevében a ,,corcyra” vagyis ,,korfu” szó anagrammáját véli fölfedezni, nem is beszélve arról, hogy a görög mítoszok szerint a Corcyra nevű nimfa a szigeten hozta világra fiát, csakúgy, ahogy a dráma szerint Sycorax Calibánt. Ezen a varázslatos helyen éri el tehát hatalma csúcspontját Prospero mint mágus, a valóságban pedig itt érik csapongó ifjoncból íróvá Lawrence Durrell, itt alapozza meg egész további irodalmi pályafutását.

92e0c14c13be2604cab2a1e5ee6e900c.pngA Durell-ház Korfun 

Nem mintha a világ számára ez azonnal egyértelmű lenne, a nagy áttörés még várat magára. Azonban a saját, egyéni hangjára mégis itt talál rá Larry, Korfu szigetén, a barátai és a családja körében, ahogy eljár halászni a falubeli emberekkel, hosszú hajókirándulásokat tesz kettesben a feleségével, Nancy-vel, vagy éppen fegyelmezi vadóc öccsét, Gerry-t. Most pedig itt üldögél görög barátja kertjében ezen a rögtönzött irodalmi szeánszon, a sziget mibenlétét közösen megtárgyalták, a többiek már éppen Z.-t, az idős örmény költőt ugratják a saját cikkjeivel. Vajon vissza lehet -e adni mindazt, amit itt átélt, egy könyv lapjain? „És én? Vajon milyen képet fogok festeni Prospero szigetéről? – kérdeztem. Nehéz megmondani, felelte a gróf. Te az a fajta ember vagy, aki ha egyszer elmegy innét, mindig óvakodni fog attól, hogy visszatérjen, mert nem akar csalódni. Inkább másokat küldesz magad helyett, hogy utána tüzetesen kikérdezhesd őket mindenről. A te esetedben ez megbocsátható, hiszen a legszebb fiatalságodat itt töltötted.” – olvashatjuk Larry visszaemlékezéseiben ennek az érdekes beszélgetésnek egy rövid kivonatát. Ő már persze tudja, ha egyszer könyvet ír Corcyráról, az bizony nem egy konzervatív természetrajzi könyv lesz, mondjuk olyasféle, amilyet jóbarátja, a tudós Theodore Stephanides körmöl már évek óta fáradhatatlanul. Nem, az ő könyve olyan lesz, akár egy szabadvers, fragmentumokból, töredékes pillanatokból összeállított színes, megkapó kaleidoszkóp, amely méltó emléket állít majd ennek a törékeny idillnek. Az lesz a címe, hogy Prospero barlangja. Mi is lehetne más?! Azt azonban még ő maga sem sejtette, hogy ezt a bizonyos könyvet már nem itt fogja megírni, hanem Alexandriában, ugyanis egy akkora vihar van éppen kitörőben, amely messzire repíti őt erről a szigetről: akárcsak Prospero a csecsemő Mirandával, úgy ő is néhány hónapos kislányával együtt egy apró lélekvesztőben menekül majd az egyiptomi partok felé. 

Rodosz, a boldog száműzetés földje

Az izlománia egy súlyos és gyógyíthatatlan betegség. Akik vele születnek, egész életükben egy sziget után vágyakoznak: csakis és kizárólag egy szigeten tudnak ráismerni az életükhöz alapvetően szükséges fizikai és spirituális feltételekre. Lawrence Durrell első kézből győződhetett meg az elmélet valós voltáról, ahogy 1945-ben egy katonai hajón hánykolódva Rodosz szigete felé tartott. Végre! A világ túlélte a túlélhetetlent, a háború, (melynek a brit kormány külképviseleti szolgálatában ő is részese volt) véget ért. A brit katonai közigazgatás ezután egy igazán testhezálló feladatot jelölt ki írónk számára a dodekanéz szigeteken, főhadiszállása a továbbiakban Rodosz lesz. Larry türelmetlenül toporgott a fedélzeten. Holnap! Holnap partot érnek, és ő nagyon sokat vár ettől a találkozástól. Túlélte vajon a háborút mindaz, amit ő a görög táj és a görög nép esszenciájának érzett? Amiből annak idején ihletet merített és ars poeticát kovácsolt? Vagy talán csak képzelte az egészet? A feladat, ami előtte áll, nem kevesebb, mint Prospero nagy munkája A Viharban: rendet és civilizációt kell teremteni újra az ostrom által megtépázott, szövetségesek által kiéheztetett Rodosz szigetén. Szerencsére sötétben érnek partot: ,,Az iratainkat begyűjtötte egy nyúzott arcú tiszt, majd kifelé intett a sötétségbe. Hátunkra vettük zsákjainkat és botorkálva elindultunk a hotel felé, az utcát végig susogó fák szegélyezték. Kinyújtottam a karom és letörtem egy levelet, elmorzsoltam az ujjaim közt: az orromat azonnal megcsapta az eukaliptusz összetéveszthetetlen illata.” Larry csak másnap reggel szembesült a háborús pusztítás nyomaival szerte a szigeten: bombák mindenütt, éhezéstől legyengült lakók az utcákon. A macskákat óriási becsben tartották a patkányinvázió miatt, ha valakinek netán akadt még otthon egy bársonytalpúja (az ostrom alatt sajnos sok állatot megettek a folyamatos élelemhiány miatt), az napközben kikötve tartotta, nehogy ellopják a háztól az értékes rágcsálóirtó különítményt. A britek, akik átmenetileg átvették a szigetek igazgatását, elsősorban meg akarták tisztítani a területet a bombáktól, és közben igyekeztek lassan helyreállítani a normális civil élet feltételeit a közvilágítástól kezdve a postán át a kórházig. A sajtófelelős Larry kis csapatának az élén egy naponta megjelenő újságot szerkesztett, mégpedig angol, görög és török nyelven egyaránt, ami kellőképpen lekötötte írónk kreatív energiáit. Ebből az időszakból való az alábbi kedves anekdota: egyik héten az újság váratlanul magas példányszámban fogy, a szerkesztők örvendezve szaladnak kissé hirtelen haragú, ám mindig tettre kész főnökükhöz a hírrel, beindult a kultúra a szigeten! Larry egy pillanatra maga is meghatódik a saját hatékonyságától, majd gondolkodóba esik: mégsem lehet ez, hiszen a szigeteken a lakosság nagy része írástudatlan, számos kis faluban csak az egyházi személyek tudnak olvasni. Hajóra száll, hogy kiderítse az igazságot, a félreértés hamar tisztázódik: a vastag barna papír, amit a halkofák az áru csomagolására használtak, hirtelen nagyon megdrágult, így olcsóbban jöttek ki, ha az aznapi újság lapjaiba göngyölték az eladásra szánt halakat. ,,Remélem, - írja Larry a The Greek Islands című könyvében, - az eset alázatra tanítja majd a jövő újságíróit.” Erről az incidensről egyébként a Rodoszról írt Reflections on a marine Venus című művében is beszámol. A rodoszi Térdeplő Vénusz emlegetése a címben nem véletlen: Lawrence Durrell ezeket az éveket boldog szerelemben tölti Eve Cohennel, akivel még Alexandriában ismerkedett meg. Első házassága nem bírta ki a viszontagságokat: a Görögországból való menekülésüket követően Nancy kislányukkal együtt Jeruzsálembe költözött. A Rodoszon töltött idő mély nyomot hagyott az íróban, noha Damoklész kardja végig ott függött a feje fölött: tudta ő, hogy a brit fennhatóság a szigeten átmeneti, és bármikor parancsot kaphat a távozásra. A parancs meg is érkezett egy nyári hajnalon, mintegy a lezárásaként ennek az igazán boldog és felhőtlen időszaknak, amelyben írónk újra feltalálta ifjúságának görög ideáljait.

Ciprus, a harmadik próbatétel

Nem beszélhetünk Lawrence Durrell-ről, az íróról és az emberről anélkül, hogy ne próbálnánk megérteni, mit jelentett számára a Mediterráneum, melynek szerinte nincsenek és soha nem is voltak pontosan meghatározható, rögzített földrajzi határai. A Mediterráneum számára sokkal inkább egy elmeállapot, egy személyes emberi és ugyanakkor írói kísérlet a világ újrakonfigurálására, újrateremtésére ha úgy tetszik, mely kísérlet az ember és táj közötti szerves kapcsolaton alapszik. Vágyakozás az elveszett paradicsom után? Elvégre az izlomániában szenvedők állítólag Atlantisz lakóinak leszármazottai, ezért is áhítoznak állandóan egy sziget után… Lawrence Durrell mindenesetre kétségbeesetten és kimerülten vágyakozott egy sziget után 1953-ban, így hát egy hűvös tavaszi reggelen hajóra szállt Velencében és elindult Ciprus felé. A helyzete nem éppen rózsás: átlépte a negyvenedik életévét, a nagy irodalmi áttörés azonban továbbra is várat magára. Jó, jó, voltak kisebb szakmai sikerei, a Prospero barlangját is elég jól fogadták a kritikusok, talán a most publikált Rodoszról szóló könyve is kedvező fogadtatásra talál majd, ám ő nem egészen erről álmodott annak idején a lázas, barátokkal átdorbézolt korfui éjszakákon. Hiszen lassan már az öccse is megelőzi, az a kölyök még az iskoláit sem fejezte be, nyakig merült minden pocsolyában kígyók és békák után, jelenleg pedig egyre népszerűbbé válik az olvasók körében humoros, vidám írásaival. Igaz, hogy ő is biztatta Gerry-t, vágjon bele nyugodtan a tollforgatásba, de akkor is… Az a kölyök nem normális. Minden befolyt pénzét újabb állatgyűjtő expedíciókra költi. Mindegy, oldja meg egyedül az életét, neki van éppen elég baja. 5 éven át tartó kimerítő és idegőrlő szerbiai kiküldetése után most először szabad végre, oda megy, ahova akar. Nyakán egy alig hároméves kislány, második felesége, Eve, idegösszeroppanással kórházba került Londonban. Nagyon valószínű, hogy miután felgyógyul, nem akar többé együtt élni vele, és akárcsak Nancy, a gyereket is magához veszi majd. Addig azonban neki kell gondoskodnia róla, jól vagy rosszul, ahogyan tud. Mit lehet kihozni egy ilyen helyzetből? Nos, a kezdeti nehézségek ellenére Larry ciprusi tartózkodása nagyon ígéretesen indul: a szigettel természetesen azonnal szerelembe esik, rövidesen házat és barátokat szerez magának, majd tanári állást kap a nicosiai gimnáziumban. A Mama is megérkezik, hogy segítsen a kislány körüli teendőkben. A körülmények ideálisnak mondhatók, most kell nekiugrani a nagy feladatnak, most kell alkotni valami maradandót. Larry minden nap hajnali 3 körül felkel, asztalhoz ül, és makacsul írja az Alexandriai Négyest. Illetve azt, amiből majd később az Alexandriai Négyes első darabja lesz, a Justine, mely sokak szerint élete fő műve. Nem siette el, viszont most belead apait-anyait. Kedves írógépét félreteszi és kézzel ír, hogy a kopogással ne ébressze fel alvó kislányát. Utána reggel 6 körül indul a gimnáziumba tanítani: mivel Nicosiától kissé távolabb lakik, hosszú az út. Amikor majd sok évvel később a kissé blazírt írófejedelmet látjuk Provence-ban nyugodtan sütkérezni a trónján, fontos, hogy ezt a korán kelő, kézzel vadul körmölő ciprusi Larry-t is lássuk mellette, aki már barátai szerint is kezd kifutni az időből, már ami az irodalmi maradandóságot illeti. Ráadásul öccse regénye, a Családom és egyéb állatfajták már egy évvel a Justine előtt, 1956-ban megjelenik, és egy csapásra híressé teszi Gerald Durrell-t az egész világon, Lawrence-ből pedig (mielőtt még letehette volna az asztalra saját igazán komoly irodalmi névjegyét) hirtelen mindenki Larry-je lesz, sosem tudjuk őt már igazán elvonatkoztatni a szarkák által feldúlt szobában dühöngő különc bátytól a Családom… vonatkozó fejezetében, hiába, ez az ára annak, ha több író is előfordul a családban. Csipkelődnek is majd oda-vissza egymással több következő könyvükben, ám a kapocs köztük mindvégig erős marad, egy összetartó családról beszélünk, talán épp ebben van a titkuk. Hiszen maga Prospero is megbocsát trónbitorló öccsének a darab végén. De kanyarodjunk csak vissza Ciprusra. Amit még elfelejtettünk megemlíteni az izlománia kapcsán az az, hogy e betegségben szenvedőket különös átok sújtja: ha rálelnek is egy kedvükre való szigetre, örömük sosem lehet tartós, ugyanis az a sorsuk, hogy újra és újra elveszítsék a számukra kedves szigetet vagy szigeteket. Ennek ismeretében Lawrence Durrell-t aligha érhette meglepetésként, mikor 1955 április elsején hatalmas robbanás rázta meg az éjszaka csendjét, amit további, messzebbről érkező puffanások követtek. Az EOKA, vagyis a ciprióta jobboldali-nacionalista csoport ugyanis ezt a kétes dátumot választotta a brit fennhatóság elleni fegyveres megmozdulás elindítására, a helyzet eszkalálódása pedig végül Larry egyik valaha volt legdrámaibb távozását idézte elő a szigetről, legalább annyira drámait, mint mikor búcsút intve a görög partoknak csónakon menekült Alexandria felé 1941-ben. Az elkövetkező hónapok az agonizálás jegyében teltek a brit kormány részéről, természetesen szolgálati múltjára való tekintettel Larry-t is elővették, kinevezték a társadalmi kapcsolatok előmozdításáért felelős sajtó tanácsadónak, segítsen megoldani a helyzetet, elvégre sok évet töltött görögök között, csak kiismerte az észjárásukat. Larry azonban nem volt varázsló, helyesebben csak papíron tudott varázsolni, a végletekig romlott brit-görög, illetve görög-török társadalmi kapcsolatokat már sem ő, sem más nem tudta előmozdítani, ehhez talán már egy valódi mágus, egy valódi Prospero is kevés lett volna. Több ellene irányuló merényletet követően 1956-ban visszatért Angliába, hogy rendezze sorait. Hogyan tovább? Larry még egyszer nem kísértette meg a sorsot, nem telepedett le többé szigeten, azonban a Mediterráneumtól távol sem bírt élni, így aztán Provence-ba helyezte át főhadiszállását, ami remek stratégiai húzásnak bizonyult mind a magánéletét, mind az írói pályafutását illetően. Az Alexandriai Négyes óriási siker lesz, minden nyelvre lefordítják, irodalmi Nobel díjra jelölik, íróját méltatják, mint a nyelv és a regény nagy újítóját, micsoda próza, micsoda perspektíva, satöbbi. Nem panaszkodhat. A hetvenes években mellékesen megírja még az Avignon Quintet-et, csak úgy unaloműzésképpen. Brilliáns, kissé leereszkedő gesztus, tipikus Larry-féle. Biztosan jókat somolyog magában, amikor olyan kritikákat olvas magáról, hogy “az utolsó nagy mestere az eltűnőben lévő Mediterráneumnak, a mi öreg Prosperónk ott messzi délen.” Micsoda marhák. De talán mégsem volt az olyan rossz címválasztás akkor, 40 évvel ezelőtt, tejfelesszájú írópalántaként. Hmm. Prospero barlangja. Igen, határozottan nem rossz.

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr618057558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása