Újjáéled a tahiti nők termékenységi tánca

A csípőrázó táncos szertartásokat anno betiltották, napjainkban azonban újra reneszánszát éli az 'Ori Tahiti.

A Tahiti-szigetek csípőringató tánca az 'ori Tahiti egyre népszerűbb, nők ezreit vonzza ez az egzotikus, összetett mozgásforma: évről évre rangos versenyek, műhelyek, performanszok kerülnek megrendezésre világszerte, Párizstól egészen San Diegóig, ám volumenében egyik esemény sem mérhető a tahiti Heivához. 

vvb6dm9m.jpegPaul Gauguin: Két tahiti nő (részlet)

Bonyolult, növényekből és virágokból szőtt kosztümjeikben a tahiti táncosnők mintha egy varázskönyv lapjai közül léptek volna elénk: a felsőtestük rezzenéstelen, ezzel szemben a csípőjük olyan gyors köröket ír le, hogy a testük kontúrjai szinte elmosódni látszanak. Francia Polinéziában szinte bármelyik hotel esti kínálatában találkozhatunk velük, azonban az igazi, miritől és monoi olajtól illatozó táncosokat a legnagyobb presztízsű versenyen, a Heiván láthatjuk, amikor szinte az egész szigetvilág beleremeg a polinéz ritmusok dobbanásába. Azonban érdekes módon erre az ősi ritmusra korántsem csupán a polinézek táncolnak: Mexikótól Japánig nők ezrei művelik nap mint nap lelkesen ezt a különleges, összetett mozgásformát, még ha ezt leszámítva soha nem is kerültek közelebbi kapcsolatba a Tahiti-szigetekkel. A francia kultuszminisztérium 2017-es jelentése szerint több, mint 12.000 tahiti táncost regisztráltak az Egyesült Államokban, és több, mint 10.000.-et Latin-Amerikában. Japánban, ahol ez a műfaj már régóta különösen népszerű, 25.000. aktív tahiti táncost tartanak nyilván. De mi lehet a tahiti nők táncának a titka? 

Az 'ori tahiti, vagyis a tahiti tánc a mai napig küzd azokkal a nyugati sztereotípiákkal, amelyeket még az első felfedezők alakítottak ki annak idején, az 1767-es partraszállást követően. A szigetre érkező tudósokat, kalandorokat illetve misszionáriusokat egyaránt sokkolta ez a mozgásforma: a polinéz törzsi táncokba egyfajta szabados szexualitást véltek belelátni, „felhívást keringőre”, ami csak egyféleképpen volt értelmezhető az európai ember számára. Az akkoriban divatos európai táncok kivitelezése során ugyanis a csípő nem mozdulhatott ide-oda, a testet megfelelően kordában kellett tartani: az európai felfogás szerint a szexuális-reprodukciós szervekkel kapcsolatba hozható testrészeket nem illett mozgatni csak úgy, hanem csakis és kizárólag a szexuális aktus közben, amely természetesen csakis törvényes keretek között és csakis gyermeknemzés céljából jöhetett létre. (Gondoljunk bele, hogy még a 60-as évek twist őrülete is sokak számára sokkoló volt a vad, érzéki csípőmozdulatok miatt.) Ezzel a szemben a tahiti tánc valóban lehengerlően erotikusnak hathatott a 18. században, főleg a hosszú és egyhangú tengeri utazásba belefáradt tengerészek számára. Ez az alapvető félreértés aztán végigkísérte a két náció közös történetét, sőt, ebből a szempontból az 'ori tahiti időnként még ma is magyarázatra szorul, főleg a nem bennfentes befogadók számára.

Először is tisztáznunk kell tehát, hogy a tahiti tánc valójában nem implikál feltétlenül erotikus tartalmat: a dinamikus csípőmozdulatok egyszerűen a ritmust jelzik. Mialatt a táncos a karjaival illetve az arcjátékával elmesél egy történetet, a csípőjével közben folyamatosan követi a zene, a dobok ritmusát. Kicsit olyan ez, mint mikor zongorázás közben a jobb kéz dallam-szerepét hangsúlyozzuk, míg a bal kéz a kíséret szerepét tölti be, így jön létre a két egymást kiegészítő szegmensből a darab. Madeleine Moua, aki a 60-as években újraélesztette a tahiti táncot, mindig hangsúlyozta, hogy szerinte ez a nagyon természetközeli mozgásforma kezdetben a környezetben felfedezhető ritmikusan ismétlődő mozdulatokból illetve hangokból inspirálódhatott (például ahogy a hullámok nyaldossák a partot, vagy a szél fújja a fák leveleit). Nyilván a felfedezők részéről csak elmélyítette a gyanút az a tény, hogy a polinézek az úgynevezett termékenységi ünnepek, „varázslások” során is táncoltak, ahol a megidézett mozdulatoknak hitük szerint szerepe volt a föld termékennyé tételében, a bőséges termés biztosításában. A mélységesen eretneknek és morális szempontból züllesztőnek bélyegezett táncot a misszionáriusok nem nézték jó szemmel, így az elkövetkező időkben igyekeztek visszaszorítani minden ilyesfajta testgyakorlatot a tahiti lakosság körében. A 18. század végére tulajdonképpen már elérték, hogy a tánc büntetendő dolognak minősüljön a legtöbb helyen, majd 1819-ben a hivatalosan is betiltották mind a táncot, mind pedig a tetoválás gyakorlását a szigeteken. Ennek ellenére bizonyos táncok, lépések és mozdulatok titokban tovább öröklődtek generációról generációra, akár a családi ünnepségek, akár a különféle kötetlen jellegű közösségi programok során. Noha a népességben addigra már kialakult egyfajta bűntudat a tánccal kapcsolatban, az ünnepségek alatt fogyasztott alkohol hatására sokakban fellazulhatott ez a fajta gát, így a tánc nem tűnt el teljesen az életükből. 

8601819-13559222.jpeg

1880-ban aztán az utolsó helyi uralkodó, V. Pomare lemondott a trónról, így Tahiti, amely 1842 óta amúgy is a francia protektorátus kétes előnyeit élvezte, immár hivatalosan is Franciaország része lett. Így 1881-ben Tahitin is megünneplésre került július 14-e, a francia forradalom ünnepe, csakhogy egy kis csavarral, ugyanis a franciák nagy napjához ők a saját hagyományaikat társították, és valójában az évente megtartott Heivával, az egyik legősibb ünnepükkel tisztelegtek a Bastille bevétele előtt. Az ettől fogva minden évben megrendezésre kerülő ünnepen a tahiti lakosok polinéz dalokat énekeltek, gerelyt hajítottak, súlyemelő- és futóversenyeket tartottak, egyszóval zenével és ügyességi játékokkal szórakoztatták egymást, illetve a kontinensről érkező francia közönséget. Ekkor a tánc még mindig nem szerepelt a repertoárban, 1956-ban azonban Madeleine Moua határozott fellépése megmentette az 'ori tahitit a feledéstől. Már az 1900-as évek közepétől kezdve elindult egyfajta kulturális értelemben vett regeneráció a szigeteken, olyan elkötelezett emberek vezetésével, mint például a nyelvész-teológus Duro Raapato, vagy a költő-filmrendező Henri Hiro. A tradicionális hajózás is újra az érdeklődés középpontjába került, és ezzel párhuzamosan a tahiti tánc is feléledt hamvaiból. A régi polinéz arisztokrata családból származó Madeleine Moua Franciaországban egyszer véletlenül szemtanúja volt egy breton és elzászi hagyományos táncokat bemutató eseménynek, ami később nagyban inspirálta őt. Hazatérve rögtön munkálkodni kezdett azon, hogy végre a tahiti tánc is visszakerüljön az őt megillető helyre, a sziget kulturális kincsei közé. Ironikus módon a helyi lakosság körében nem kevés ellenállásba ütközött, hiszen a táncot addigra többségében maguk a tahiti emberek is erkölcstelennek ítélték, azonban Madeleine Moua nem adta fel, iskolát alapított és kanonizálta azokat a tradicionális lépéseket, amelyeket a kollektív memória többé-kevésbé érintetlenül megőrzött századokon át.

Ha valaki manapság ellátogat a tahiti Heivára, már nyomát sem találja ennek a régi szemérmességnek. Az általában június-júliusban megrendezésre kerülő esemény egyértelműen az év fénypontja, a fellépők és a nézők számára egyaránt. A szigorú kritériumok szerint szervezett táncverseny jóval több, mint egyszerű sportesemény: az évek során a Heiva az őslakos, mā'ohi kultúra megőrzésének egyik legfőbb demonstratív példájává vált. Damaris Caire antropológus kutató, aki 2014-ben végigkísérte a Heiván fellépő táncosok fél éves felkészülését arról számol be könyvében, hogy a Heiva jelenti a kapcsolatot az új generáció számára a saját őshonos kultúrájukkal. A mai fiatalok többsége már franciául tanult, ezt a nyelvet használják egymás között, a gyerekeiknek is ezt tanítják, az egyre inkább urbanizált, városi környezetben pedig lassan elvesztek az olyan ,,haszontalan” készségek, mint például a virágkoszorú-fonás, és eltűntek az olyan tradicionálisan gyakorolt mozdulatok, mint az evezés vagy a lándzsahajítás.

ezgif_com-webp-to-jpg.jpgFotó: GIE Tahiti Tourisme, Grégoire Le Bacon

A Heiva ilyen szempontból visszaforgatja az idő kerekét: a táncosok megtanulják az előadott 30-60 perces darab történetét és a dalok szövegét mā'ohi nyelven, elmerülnek az ősi polinéz regék, legendák világában, hiszen a darabok története jórészt ebből a forrásból fakad. Időnként azonban maguk a csapatvezetők is kitalálnak, megírnak egy-egy saját történetet, hiszen a tahiti közönség nyitott az újra, így olyan kurrens témák is helyet kaphatnak a versenyben, mint a természetvédelem, illetve olyan időtlen, filozofikus mondanivalót közvetítő darabokkal is gyakran találkozunk, melyek a jó és a rossz harcát mutatják be. A grandiózus és a játékosabb témák egyaránt utat találhatnak a közönség szívéhez, bár a szigorúbb zsűritagok nem mindig nézik jó szemmel az idegen (pl. görög vagy bibliai) témák feltűnését a versenyen.

A külföldi versenyzők létszámát is maximálják minden csapatban, ráadásul a nem polinéz fellépők nem táncolhatnak az első sorban, bármilyen képzettek legyenek is technikailag. A növényi kosztümökhöz a legtöbb csapatban a versenyzők saját maguk gyűjtik a virágokat, terméseket, leveleket, majd a táncpróbák után, sokszor késő estig, maguk fonják a díszes, bonyolult ruhakölteményeket, amelyek egyébként egy külön kategóriában versengenek a legjobb növényekből készült kosztüm díjáért: a nyertes darabot a szigetek múzeumában is kiállítják. Ami magát a táncot illeti, a műsorban szerepelnie kell bizonyos meghatározott elemeknek: a nézők számára leginkább a gyors, dinamikus mozdulatokkal, dobokkal kísérve táncolt otea, és a lírikus, kecses karmozdulatokkal illetve énekkel kísért aparima különül el egyértelműen egymástól. Természetesen ezeken kívül, sőt ezeken belül további műfajokat különböztethetünk meg, azonban maguk a lépések, illetve a lépések helyes kivitelezése szigorúan szabályozva van. Gondoljunk csak bele: mintegy 200 különféle gesztus, kézmozdulat jelentését határozták meg hivatalosan, amelyeket nagyon precízen, a dalszöveghez pontosan igazodva lehet csak alkalmazni. Azonban nem csak a tradíciókat ápolók  veszik ki a részüket a tahiti táncból: egyre inkább jelen vannak azok az újító szándékú művészek, koreográfusok is, akik szerint a tahiti tánc voltaképpen egy befogadó műfaj, és nem veszíti el ősi jellegét, ha teret enged némi szubjektivitásnak. Jelen helyzetben létezik tehát a koreográfusok számára egy alapvető, főleg a természeti jelenségek leírására szolgáló készlet, amit a kísérletező kedvű alkotók szívesen egészítenek ki a saját ötleteikkel, kreációikkal. A magyarországi tahiti tánciskola alapító-vezetője, Végh Teodóra, aki egyébként szintén 2014-ben vett részt a tahiti Heiván, gyakran rámutat az újításokban rejlő lehetőségekre: ,,A kortárs tahiti tánc abból a szempontból más, hogy nagyon sok szinten elkezdett befelé figyelni, az egyén érzései felé fordulni, tehát már nemcsak azt fejezheted ki, amit látsz, mondjuk egy hullámot, hanem kifejezheted magát a tengert úgy is, hogy milyen érzés az, amikor elmerülsz benne, vagy az, amikor épp belecsobbansz .” 
A tahiti tánc tehát a merész újítók és elhivatott hagyományőrzők támogatásának köszönhetően világszerte egyre elismertebb és népszerűbb – ugyanakkor hídként, kapocsként is szolgál az új generációk és az ősi hagyomány között, hirdetve a polinéz szigetvilág természeti- és kulturális szépségét, összetettségét.

Ha Tahitire nem is, de a budapesti Virág Benedek Házba könnyen eljuthatunk, itt ugyanis június 20-án tahiti táncbemutató és filmvetítés várja a téma iránt érdeklődőket. További részletek itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr818142040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása