Ki volt valójában Jane Birkin?

A születése szerint brit, stílusában azonban ízig-vérig francia nő egy nemzedék ideáljává vált.

gainsbourg-birkin-italie-1976_1.pngSerge Gainsbourg és Jane Birkin Romában, 1976-ban – Forrás: Wikipédia, Fotó: Umberto Prizzi - umbertopizziphoto.com 

Valamikor a kétezres évek legelején történhetett, hogy ültünk a lányokkal a balett terem fekete padlóján, kissé elcsigázva az óra után. Csupa nyakigláb kiskamasz, akiknek még mímelve sem ment jól a francia mesterek végletekig fegyelmezett, alaposan kidolgozott gyakorlatsora, az óra végi nyújtás pedig inkább csak ürügyként szolgált a kollektív lustálkodásra. Az egyik csoporttársam vigyorogva felém nyújtotta a walkmenje fülhallgatóját, ismerem -e ezt. Az andalító, kellemes dallamokkal együtt karcos férfihang úszott a fülembe, az biztos, hogy határozottan franciául dünnyögött valamit, mialatt a háttérben egy fiatal nő eksztatikusan sóhajtozott, a sóhajok pedig időnként énekszerű foszlányokká sűrűsödtek a szájában. Ami engem illet, inkább mulatságosnak találtam az egészet, és nem igazán értettem a körülöttem ülő lányok sokatmondó pillantással kísért konszenzusát, miszerint ez egy nagyon jó dal. Mint utólag kiderült, körülbelül így volt ezzel maga az eksztatikusan sóhajtozó fiatal nő, vagyis Jane Birkin is, amikor egy londoni stúdió falai között 1969-ben felénekelte a híres duettet Serge Gainsbourg-gel, a francia sanzon fenegyerekével. A legendák persze tüzes közös éjszakáról szóltak, és otthoni, mondjuk úgy, intim körülmények között készült demóról, az igazság azonban egészen prózai, legalábbis ami a Je t’aime, Moi non plus felvételét illeti: a dal feléneklése valójában teljesen normális és hétköznapi stúdiókörülmények között történt. A furcsa duó, vagyis a középkorú, élveteg Gainsbourg és a nyúlánk, kamaszos Jane az életben csak nem régóta alkottak egy párt, Gainsbourg ráadásul eredetileg előző szerelmének, Brigitte Bardot-nak írta a dalt, és vele is énekelte volna lemezre. Az élet és egy ragyogó mosolyú brit hölgyemény azonban felülírták az elképzeléseit. Birkin a saját visszaemlékezései szerint roppant viccesnek találta az egész szituációt, ahogy Gainsbourg dühödten integetett neki a felvétel alatt, hogy hagyja már abba a sóhajtozást, és kapcsolódjon be pontosan a refrénbe a megfelelő ponton. A kész felvétellel aztán visszasiettek Párizsba, és azon melegében lejátszották azt a hoteljük éttermében vacsorázó szállóvendégeknek. Mindenki kezében megállt a kanál. Szerintem sláger lesz, jegyezte meg Gainsbourg optimistán. A humorra fogékony Jane később is jókat mosolygott a szuggesztív nóta nagy sikerén: Jézusom, még a temetésemen is ez fog szólni – mondogatta sokszor viccelődve az ismerőseinek. A 60-as 70-es években azonban nem mindenhol kezelték ilyen könnyedén a helyzetet: Olaszországban a dalt szinte azonnal betiltották, miután a vatikáni újság obszcénnak bélyegezte. A Je t’aime, Moi non plus Svédországban és Spanyolországban is hasonló sorsra jutott, azonban hosszú távon ez nem akadályozta meg abban, hogy világsláger váljon belőle: mára tucatnyi feldolgozása született, ráadásul Birkin-t egy taxisofőr még arról is biztosította, hogy három gyermekét ennek a dalnak köszönheti.

Ma már nehéz elképzelni, hogy a 60-70-es évek egyik  megkerülhetetlen figurája, a korszellem, a ,,hippi-sikk” abszolút megtestesítője nem számított szép nőnek fiatalkorában. Iskolatársai sokat gúnyolták fiús kinézete miatt, ám később ez az androgün külső mintegy védjegyévé vált, és különleges vonzerővel ruházta fel őt. A színésznő anyától és katonatiszt apától született Jane Birkin Angliában nőtt fel, és ott is kezdte színészi karrierjét, azonban érdekes módon a francia moziban robbant be igazán: az 1969-es Szlogen után (ezen a forgatáson ismerkedett meg Gainsbourg-gel) szerepet kapott A medence című thrillerben Alain Delon és Romy Schneider oldalán. Sajátos akcentusa, mely akár hátrányt is jelenthetett volna neki karrierje során, valójában előnyére vált: a francia közönség egyszerűen imádta. Időről időre angol filmekben is szerepelt, például az 1978-as Halál a Níluson-ban, azonban állandó lakhelye a francia főváros maradt. Modellként is szép karriert futott be, hiszen nyúlánk termete, ragyogó mosolya és laza, mégis stílusos megjelenése tökéletesen ötvözte a korszak ideáljára jellemző vonásokat. A szemek és a pillák különösen hangsúlyosak voltak a 60-70-es években, Birkin ártatlan babatekintetéért pedig megőrültek a férfiak, ráadásul kócos hajviseletének és nyakigláb alkatának köszönhetően volt egyfajta ,,Lolitás” beütése az egész karakternek. Birkin akaratán kívül nagy divatmárkákat is inspirált, a Hermés például kifejezetten az ő ihletésére alkotta meg a méregdrága, különleges (krokodil, gyík, strucc) bőrből készült Birkin-táskákat, ami miatt aztán a cég sokáig az állatvédők céltáblájává vált. A dolog úgy indult, hogy Jane egy repülőút során panaszkodott a Hermés akkori igazgatójának, milyen nehéz anyaként olyan elegáns retikült találni, amibe minden szükséges dolog belefér. A Birkin-modellekből még a legolcsóbb darab is körülbelül kétmillió forintot kóstál jelenleg, amiben az az ironikus, hogy a fiatal Jane Birkin legszívesebben egy egyszerű fonott vesszőkosárral a karján futkorászott Párizs utcáin: úgy tűnik, ebbe tudta a legpraktikusabban belezsúfolni a számára nélkülözhetetlen kellékeket. Több korabeli fotó is tanúsítja ezt, a divatlapok pedig imádták azt a keresetlenséget és üde bájt, ami az egész Birkin jelenségből áradt. Természetesen ilyen, Jane Birkin nevével fémjelzett kosárkák is megvásárolhatók azóta az interneten (elég beütni hozzá a ,,panier Birkin” keresőszavakat) a rajongók legnagyobb örömére. Még Birkin és Gainsbourg közös lánya, a kortárs francia mozi újabb kegyeltje, Charlotte Gainsbourg is úgy nyilatkozott, hogy gyermekkorában szinte megfélemlítette őt az anyja szépsége, így sok időbe telt, mire elkezdte elfogadni és szépnek látni a saját kissé szabálytalan vonásait. Charlotte 2021-ben egy dokumentumfilmet is forgatott a mamájáról, Jane by Charlotte címmel, ebben az idősödő színésznő betegségéről is szó esett. ,,Úgy akarok rád nézni, úgy akarlak látni, ahogy azelőtt sosem sikerült életemben. A kamera voltaképpen csak ürügy arra, hogy figyelhesselek.” – hangzik el a vallomás Charlotte szájából a filmben. Jane Birkin halála ugyan nem érte váratlanul, mégis megrendítette a francia sajtót és a közönséget. Családja és barátai a párizsi Saint-Roch templomban búcsúztatták július 24-én, és vele egyidőben talán egy ikontól, egy ideától is búcsút vettek: a 60-as évek egyszerre lázas és ártatlan, optimista és mindenben a végletet kereső, lázadó és világbékét hirdető szellemétől. 

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr8618178757

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása