A testőrök és a végzet asszonya

Dumas hiába akarta befejezni a tíz éven át írott történetet, Athos, Porthos, Aramis és D’artagnan tovább él az egyetemes popkultúrában.

892-ezgif_com-webp-to-jpg-converter.jpg

Eva Green a A három testőr: Milady c. 2023-as francia filmben – Fotó: Fórum Hungary  

Nem sokkal a halála előtt Alexandre Dumas-t meglátogatta a fia, ifjabb A. Dumas: az öreget elmélyült munkában találta az íróasztalánál.  – Éppen a testőröket olvasom újra  – jegyezte meg belépő fiának (aki egyébként szintén író volt, többek között A kaméliás hölgy szerzője).  – És?  – érdeklődött kíváncsian ifjabb Alexandre.  – Jó. – foglalta össze tömören a tapasztalatait idősebb Alexandre.   

Mintegy fél évszázaddal később Babits Mihály már korántsem osztotta a francia íróóriás kissé önelégült véleményét, legalábbis esszéiben nem győzte csepülni a szerinte olcsó ponyvák futószalagon gyártására berendezkedett Dumas-t. A vékony, aszketikus, merev Babits külsőre is tökéletes ellentéte volt a robosztus, hatalmas testű, zabolátlan göndör sörényű Dumas-nak, belső ellentéteiket pedig mi sem fejezi ki jobban, mint Babits 1925-ben publikált savanyú kritikája:

,,A fantázia gyökértelenné vált s ezáltal olcsóvá s mindenre kaphatóvá. A nagyszabású és túl könnyű fantáziajátékok kora ez, a Dumas-k és a Sue-k fénykora. Minden levetett byroni és scotti cafrang, tarka hugói rongy óriás alkotásokban talált helyet, melyeknek egyetlen céljuk: munkát adni az éhes képzelődésnek. Így jelentek meg egymás után Párizs rejtelmei, majd a Három testőr, ez a túlfűszerezett scotti regény, s a Monte Cristo, mely a byroni hőst egy ponyvaeposz hősévé hatványozza.” – Babits: Az európai irodalom története, 1925

Persze Dante fordítója számára Dumas óhatatlanul túlságosan ,,barokkos” szerző volt: a hús örömeit, az evést, a virtust és a szerelmet dicsőítő francia író életműve nagyon is távol állt Babits bálványától, az olasz vallásos humanizmus Dantéjától, aki saját bevallása szerint szerzetesi kötéllel igyekezett megszelídíteni a testi örömök párducát. Babits tehát most, 2024-ben feltehetően sajnálkozva értesülne arról, hogy a ,,túlfűszerezett scotti regény” már vagy félszáz filmadaptációt ért meg az 1900-as évek eleje óta, (persze nyilván az éhes képzelődés jegyében), a legújabb verzió pedig tavaly októberben debütált a magyar mozikban, A három testőr: D’Artagnan címmel. Nincs ezen csodálkozni való, hiszen a filmesek számára az ,,egy mindenkiért, mindenki egyért” sztori kész aranybánya, ráadásul a kiapadhatatlan fajtából: a benne rejlő kereskedelmi potenciált egyébként maga az író is kiaknázta annak idején.

the-three-musketeers-fairbanks-4dd086.jpg

Az 1921-es amerikai film plakátja Douglas Fairbanks-szel a főszerepben

Dumas majdnem egy évtizeden át szőtte a négy jóbarát történetét, ezt a már terjedelmében is tiszteletet parancsoló, többezer oldalra és több vaskos kötetre rúgó sajátos hőseposzt, melynek harmadik és utolsó részében (Bragelonne vicomte) mintha saját maga dekonstruálná azt a kedves, színes-szagos-kardozós fantáziavilágot, amit az előző kettőben megteremtett nekünk, olvasóknak, és persze egy kicsit saját magának is. A Bragelonne vicomte egyébként a különböző korszakok és generációk történetének egyes szálait mesterien összefogó narratíva és a már-már proust-i önreflexióba hajló szöveg miatt akár Babits tetszését is elnyerhette volna, azonban annyi bizonyos, hogy a négy muskétás makacsul ellenállt Dumas szándékának, aki visszavonhatatlanul pontot akart tenni a testőrök történetének végére. Athos, Porthos, Aramis és D’artagnan ugyanis tovább él, és rendre elpusztíthatatlannak bizonyul mind a kollektív olvasói tudatban, mind pedig az egyetemes popkultúrában. Varázsukat sokan sokféleképpen akarták megfejteni akár a jungi pszichológia, akár az alkimizmus eszközeivel, azonban a valódi mágia valószínűleg sokkal inkább Dumas zabolátlan fantáziájában gyökerezik. Számos nagy irodalmi alkotás esetében megfigyelhető, hogy a szerző saját vágyai és félelmei valamiféle irodalmi vérátömlesztés folytán átkerültek magába a műbe, és Dumas-nál sincs ez másként. A korán elveszített, rajongva szeretett tábornok apa, Thomas-Alexandre Dumas (egy francia nemesember és egy afro-karibi származású rabszolganő fia) kalandos életének epizódjai egész életére ellátták írónkat alapanyaggal, már ami a kardozós-ármánykodós műfajt illeti, a három muskétás történetét pedig további finom árnyalatokkal gazdagították saját republikánus érzelmei, olaszországi kalandjai Garibaldi seregében, vagy éppen a fia, ifjabb Alexandre Dumas iránt érzett aggódó szeretete. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezek a regények szükségképpen könnyen adaptálhatóak filmre. Nem véletlen, hogy a trilógia első része, A három testőr viszi a prímet, már ami a filmadaptációk számát illeti, ugyanis A három testőrben még adja magát a lendületes cselekmény, az ifjú D’artagnan felnövéstörténete, ha úgy tetszik, coming-of-age sztorija, van egy karizmatikus központi főgonosz, Milady, a femme fatale valódi francia prototípusa (márciustól az enyhén steampunk beütésű jelmezekbe csomagolt Eva Green alakításában csodálhatjuk meg őt újra), a történetnek van íve, az olvasó úgy érzi, eljut valahonnét valahová. Ugyanez már csak mérsékelten igaz a regény folytatására, ami a Húsz év múlva címet viseli. Központi főgonoszként Milady fia még mindig eléggé karizmatikus ugyan, és a fontosabb történelmi események (I. Károly kivégzése, a Fronde miatt kialakult polgárháborús helyzet) valamiféle követhető struktúrát adnak a cselekménynek, azonban a regényben megjelenő nézőpontok már sokfélék, nincs többé fekete és fehér, sőt hőseink, az elválaszthatatlan muskétások sem mindig ugyanazon az oldalon küzdenek, ami sokat elmond az akkori politikai viszonyok kuszaságáról. A Húsz év múlvában nyomokban már megjelenő többszólamúságot aztán Dumas tökélyre fejleszti az epikus méreteket öltő regényfolyam harmadik és egyben utolsó részében, a Bragelonne vicomte-ban, ami teljesen ellenáll mindenfajta megfilmesítési kísérletnek (hacsak nem ragadjuk ki belőle véletlenszerűen a vasálarcos szálat, persze, volt erre is példa, sajnos.) A Tíz évvel később alcímet viselő regényben már mindenki a saját démonaival küzd, bármilyen természetűek legyenek is azok, központi főgonosz nincs, és ez bizony nagy baj, mert így nincs, aki ellen hőseink harcolhatnának, hogy végül elpusztítsák és győzedelmeskedjen az igazság. Hiszen tulajdonképpen XIV. Lajos és a múló idő ellen kellene harcolniuk, márpedig a múló idő ellen nem lehet, a király ellen pedig nem szabad harcolni, ez a három testőr egész monarchikus univerzumának alapelve. Illetve ha mégis harcolsz (lásd Aramis puccskísérlete) azzal olyan mértékben meghasonlasz önmagaddal, hogy kvázi elveszíted a lelkedet, és sem a vagyon, sem a világi hatalom nem kárpótolhat később ezért. Dumas nemcsak kalandokban, hanem nyelvezetében is gazdag művet alkotott: a szövegben sokféle réteg és stílus képviselve van, az író sokat emlegetett szellemessége pedig csattanós párbeszédekben és mulattató szójátékokban bukkan felszínre nem egyszer. Mindent összevetve aligha érthetünk egyet Babitscsal abban, hogy Dumas legnépszerűbb művének ne lennének szigorú értelemben vett irodalmi értékei. Egy filmadaptáció értéke pedig akkor lesz igazán tetten érhető, ha nem csupán a cselekmény egyes fontosabb elemeit, hanem a mű szellemiségét, humorát, keletkezéséből adódó sajátos árnyalatait is visszatükrözi, esetleg az egészet megfejelve egy-egy váratlan csavarral, hogy a könyvet már alaposan ismerő nézők is jól szórakozzanak.

Márpedig a franciák legújabb három testőr mozija Martin Bourboulon rendezésében majdnem pontosan ezt teszi: tisztelettel nyúl az alapanyaghoz, de nem merevedik bele ebbe a tiszteletbe, hanem frissen, dinamikusan, a mai kor számára is élvezhető tempóban vezényli le a négy jóbarát történetének első fejezetét. A vágás nélkül, egy snittben felvett kardozós-lövöldözős jelenetek nagyon immerzív élményt nyújtanak, és a színészi játékra sem lehet panasz: Louis Garrel majd’ minden kenetteljesen orrhangú megszólalása XIII. Lajosként valódi gyöngyszem, és Vicky Kriepssel együtt teljesen új színt visznek a királyi pár közti dinamikába. Vincent Cassel még a hanghordozásában, szemvillanásaiban is tűpontos Athos, Eva Green Miladyjétől pedig valóban borsódzik a hátunk. Egyedül a Dumas alapművében mindent átszövő derűt hiányolhatjuk a filmből, ami így valamivel sötétebb hangulatú lett a könyvnél, illetve vannak kisebb történelmi pontatlanságok, a D’Artagnan drámai csúcspontját adó merénylet például nyilvánvalóan fikció, és mintha sokkal inkább tükrözné a mai, modern kori ember félelmeit, mintsem a valóságban XIII. Lajos uralkodása alatt lefolyt kisebb-nagyobb összeesküvések szellemét. Szintén hibának tekinthető, hogy a film egy ponton elválasztja egymástól a négy jóbarátot, és D’Artagnan egyedül indul az angliai küldetésre, márpedig ez a szál a könyvben fontos a három idősebb testőr jellemének kibontása szempontjából is. A filmben sajnos így szinte egyáltalán nem áll módunkban megismerni Porthost és Aramist: előbbi csupán egy minden értelemben nagyétkű és kicsapongó katona, utóbbi pedig egy kegyetlenkedésre hajlamos bájgúnár (Romain Duris az alakítása alapján mintha még mindig a Szívrablókban érezné magát) — a könyvben azért ennél valamivel alaposabb jellemrajzot kaptak mind a ketten. Ha Porthos és Aramis méltatlan kispadra ültetése hiányérzetet kelt bennünk, akkor ugyanúgy az is érthetetlen, hogy miért ragaszkodik tulajdonképpen az összes ismert filmadaptáció ahhoz, hogy a lehető legteljesebb mértékben diabolizálja Richelieu karakterét, így téve abszolút egydimenzióssá ezt az alapműben egyébként hihetetlenül összetett karaktert, aki majdnem annyira a szíve-lelke ennek a történetnek, mint a négy muskétás maga. A három testőr: D'Artagnan azonban a fentebb említett hiányosságok vagy pontatlanságok ellenére is működött, a Milady alcímet viselő második rész pedig március 7-én érkezik a magyar mozikba, illetve a 14. Frankofón Filmnapok keretein belül már kicsit hamarabb is megtekinthette az érdeklődő közönség. Az ajánló alapján biztosan érnek majd bennünket meglepetések, sőt, ha a francia teaser-t nézzük, a ,,hittem a szabadságban” kezdetűt (Eva Green fortyogva, szinte gyomorból mondja rá a szöveget — ne áltassuk magunkat, a szinkron sokat elvesz a hatásból), az egy elég erős feminista kijelentést tartalmaz Milady karakterével kapcsolatban, valószínűleg ez lesz a rendező egyik nagy újítása az eredeti cselekményhez képest. Egyébként az alkotógárda jó értelemben vett pimaszságát jelzi, hogy időnként ki-kiragadnak egy-egy szó szerinti részletet a regényből, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban, teljesen más kontextusban az arcunkba hajítsák, ezzel egyfajta furcsa, már-már posztmodern érzetet keltve a könyvet jól ismerő nézőben. Az már szinte mellékes megfigyelés, hogy egyes pillanataiban a patinás, ancien régime-beli történet meglepően hajaz egy 21. századi, Jason Bourne-féle akcióthrillerre… Hogy ez előny-e vagy hátrány, ki-ki döntse el maga. A lényeg azonban sértetlen marad, hiszen a lényeg az, hogy mi nézőként azonosulni tudunk ezzel a négy jóbaráttal, hogy érdekel minket a sorsuk alakulása és szorítunk értük, velük, nekik.    

dartagnan-musketeers_1.jpeg

Illusztráció a regényből (1894) – Forrás: Wikipédia

A négy főszereplő közötti kémiát persze magyarázhatjuk akár a négy őselem kényes egyensúlyával, akár a jungi pszichológiával (Athos-lélek és érzelmek, Porthos-testi érzékelés, Aramis-értelem, D’Artagnan-intuíció) de valójában teljesen feleslegesen próbáljuk megfejteni varázsuk titkát. Tény, hogy az a bizonyos kémia működik, a regény lapjain éppen úgy, ahogy most a filmvásznon, és remélhetőleg ez a ,,sárm” idővel létrehozza, kitermeli majd a három testőr-olvasók következő generációit. Éppen ezért ne restelljünk beülni a moziba és megadni magunknak azt a kellemesen eltöltött két órát, ami ugyan filmművészeti értelemben nem fogja megváltani a világot, de mindenesetre jólesően bizonyítja, hogy a franciák még mindig (túl) fűszeresen szeretik… 

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr9718344003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása