Virág, madár, vértündér: különös anyák a magyar irodalomban

Itt az alkalom, hogy végre olvassunk az édesanyák erejéről is.

81243.jpeg

Marastoni Jakab: Szapáry báróné és gyermekei – 1837, Magyar Nemzeti Galéria

„Forrásvízzel megitatja, mintha volna édesanyja” – a fenti idézet mindannyiunk számára ismerős lehet gyermekkorunk egyik kedvenc meséjéből, az Öreg néne őzikéjéből. Az életet adó víz és az anyaság összekapcsolása nem szokatlan a különböző kultúrákban, azonban kissé leszűkítve a kört, érdemes megvizsgálni, vajon milyen módon, milyen szimbolikával körülvéve jelentek, illetve jelennek meg az édesanyák a magyar irodalomban.

Szöveget büszke középkori kormányzónéval kezdeni mindenképpen felemelő érzés: Szilágyi Erzsébet, Mátyás király anyja nem csupán valóságos történelmi alak, hanem több irodalmi mű főszereplője is — ezek közül a legismertebbet nem kell különösebben részletezni, hiszen minden Magyarországon nevelkedett ember azonnal rávágja erre a névre, hogy „levelét megírta”. Arany János Szilágyi Erzsébetről szóló versében az az egyébként egészen gyakori toposz jelenik meg, miszerint az anyák valamilyen módon képesek kapcsolatot teremteni a természetfeletti erőkkel (erre a modern kori irodalomban majd Juhász Ferenc költészetében látunk szép példákat). A fiáról hírt hallani vágyó anyai szív sürgető kívánságának egy futár sem lehet elég gyors, így aztán a Hunyadiak címerállata, az égből lecsapó fekete holló térül-fordul a drága levéllel, és lám, mesébe illő módon éjfélig meg is járja az egyszerű lovasfutár számára áthidalhatatlan távolságot. A holló szimbolikus jelentése rendkívül összetett: fekete tolla és dögevő volta miatt sokszor a balszerencse vagy a végzet jele, úgynevezett rossz ómen, azonban a bölcsességet, az éleslátást, a próféciák megvalósulását is hozzá kapcsolják, tehát a holló egy olyan madár, ami összeköti az anyagi világot a spirituális világgal. A szimbólumnak ezt az izgalmas kettősségét használja ki Ugron Zsolna Hollóasszony című könyvében, amivel egyben bevezeti Szilágyi Erzsébet alakját a legújabbkori irodalomba. Ez az ábrázolás már messzire elkanyarodik Arany János szép, ám kissé kétdimenziós anyaképétől: Ugron Zsolna hollóasszonya nem vár természetfeletti segítségre, hanem keresztülviszi ő maga tűzzel-vassal, pénzzel-befolyással mindazt, amit fiai boldogulása érdekében szükségesnek tart. A nők, az anyák történelemalakító erejéről keveset szokás beszélni, hiszen a régi időkben fő feladatkörük maga az anyaság, vagyis az örökös, az ,,utánpótlás” biztosítása volt, a Hollóasszony ilyen szempontból üdítően érdekes olvasmány, és egy kevéssé bejárt szegletét tárja fel az adott kornak. Milyen kár, hogy a szöveg, a próza saját textúrájában nem tudja ugyanazt az erőt sugározni, mint a regény központi alakja. A könyv legutolsó fejezetében azonban felvillant egy váratlan nézőpontot: ifjú Corvin János belső monológjában emlékezik meg Szilágyi Erzsébetről a hollóasszony utolsó nagy metamorfózisában, vagyis a nagymama szerepében. Ekkor a szöveg egy pillanatra valóban a magasba röppen, ahogy a címe ígérte, és az olvasó megsejti, vagy inkább megérzi, micsoda erők lappangnak az anyaság sokszor kicsit egysíkúnak gondolt, ám valójában nagyon is háromdimenziós bugyraiban.

Érdekes módon az anyaság már a gyerekirodalomban is sokkal árnyaltabban körvonalazódik manapság, szép példája ennek Bökös Borbála 2016-os regénye, a Szmirkó. Ez a könyv könnyedén párhuzamba állítható Szabó Magda 1965-ben publikált meséjével, a Tündér Lalával, olyannyira, hogy olvasóként szinte ugyanazt a történetet látjuk kibontakozni, melynek főhőse egy félig ember, félig tündér kisfiú, azonban az anya karakterét tekintve már igencsak fontos különbségek mutatkoznak a két mű között. Írisz királynő, Tündér Lala édesanyja pozitív, ám egyben passzív szereplője a történetnek, hagyja magát ide-oda sodortatni az események által, a könyv végén pedig még a kormányzásról is lemond Csill, a jó varázsló javára. Szmirkó mamáját, Iringót már egészen más fából faragták. Kezdetben egyébként hasonló attribútumok társulnak a két anyához: Írisz és Iringó, mindkettő virágnév, az írisz az anyaság, a befogadás, a remény virága, az iringó pedig a függetlenséget és a jószerencsét szimbolizálja. Íriszt a kertje mindig megnyugtatja, Iringó pedig virágokat, gyógyító növényeket gyűjt, melyekből teákat, balzsamokat főz. Írisz személyisége Szabó Magda meséjében végig változatlan marad, azonban Iringónak az események tragikus fordulatával meg kell változnia és újjá kell építenie saját belső világát: Vérontó tündérként már az íj, a vér, a kés lesznek főbb attribútumai. Erre az átváltozásra azért van szüksége, hogy erősebb legyen és megmenthesse a fiát, ugyanakkor él benne az aggodalom, hogy ez az új Iringó nem tud majd elég gyöngéd anyja lenni Szmirkónak. Sokat kell dolgoznia azon, hogy a harcos énje mellett megőrizhesse a gondoskodó énjét is. Meglepően modern anyakép ez, Iringó karakterében a mai édesanyák nagy többsége magára ismerhet.

A szimbólumok ezen a ponton további érdekességgel szolgálnak nekünk, ugyanis az írisz és az iringó mint virág egyaránt asszociálódott a művészettörténetben Szűz Máriához: az írisz például a középkori M.S. mester híres festményén, a Vizitáción is megjelenik, az iringót pedig többek között a virág kék színe miatt kapcsolta hozzá a népi hiedelem. Mármost az iringó tüskéi és az írisz kardpenge alakú szirmai utalhatnak a bánatra, a fájdalomra, ami minden anya osztályrésze, az ókori görög mondák Niobéjától (aki kővé vált gyermekei elvesztésekor, majd szoborként is tovább könnyezett) kezdve egészen Mária Mater Dolorosa-ként, vagyis fájdalmas anyaként aposztrofált alakjáig. Az anyaságnak ezt az aspektusát sokszor ábrázolja irodalmunk, gondoljunk csak Mikszáth Kálmánnak az 1896-os magyar millenniumi ünnepségekről készült beszámolójára, melyben Erzsébet királynét jeleníti meg így: „Ott ült fekete csipkével áttört magyar ruhában, minden fekete volt rajta, minden, minden: haja átkötve gyászfátyollal magyarosan, a hajtűk és gyöngyök mind feketék voltak. Csak az arca volt fehér és végtelenül szomorú... Egy mater dolorosa.” Mint tudjuk, Erzsébet királyné két gyermekét is elvesztette, a trónörökös halála után pedig sosem viselt többé világos ruhát. A „hollóasszony”, vagyis Szilágyi Erzsébet szintén tragikus körülmények között veszíti el elsőszülött fiát, Hunyadi Lászlót: Ugron Zsolna könyvében az anya hirtelen megőszül az ítélet végrehajtást követően — egy fehér holló, a fehér pedig számos kultúrában a gyász színe.

Életet adó vízforrás, virág, vér, fájdalom: az anyaság megannyi különböző arca. A gyász, a siratás szintén fontos motívuma Juhász Ferenc zseniális versének, amelynél szebbet, monumentálisabbat aligha írtak az édesanyákról, az édesanyákhoz, az édesanyáknak. A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából 1955-ben íródott, valójában Bartók halálának 10. évfordulójára, azonban hommage-jellegénél sokkal szembetűnőbb a versben, hogy az anya-gyermek kapcsolat szinte kozmikussá tágul benne, és egyben reflektál az ember és a mindenség viszonyára. Anyanyelv, mondjuk magyarul sokszor, és nem is gondolunk bele, milyen mélységeket implikál ez a kifejezés a nyelvhez való viszonyunkat illetően. „Juhász Ferenc egészen új nyelvet hozott létre, bevonta a biológiai világegyetemet a költészet képvilágába” — írja róla Kenyeres Zoltán professzor Írók, költők, fogalmak című, idén megjelent könyvében. És valóban: az idősödő édesanya képe egészen szokatlan és merőben újszerű módon jelenik meg előttünk a versben:

Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,
csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,
a combom, lábam-szára,
a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok

Az öregséggel járó apróbb-nagyobb szenvedések szemléletes felsorolása mellett Juhász a klasszikus anya szimbólumokat is használja, így például a vízforrás, vagyis az életet adó víz képét:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hűs forrásod”.

Juhász Ferenc versét érdemes összevetni egy olyan híres pályatárs alkotásával, aki szintén különösen sajátságos bravúrral írt az anyanyelvén: Weöres Sándor Anyámnak című költeményére gondolunk. Ebben a versében Weöres szinte az összes eddig ismertetett anya szimbólumot beveti mintegy egyszerre:

nagy meleg virágágy,
párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely”.

A madárról sem feledkezik meg, nála az idő és a viszontagságok keményítik meg az anya képét:

csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny”.

Végül Juhász Ferenchez hasonlóan kozmikussá tágítja az anya-gyermek kapcsolatot:

Majd ha cseppig átfolyt rajtam
mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.”

Nagy költőinknek egy egész nyelv (az anyanyelv!) állt rendelkezésére ahhoz, hogy általa köszöntsék, éltessék az édesanyákat. Mi talán nem rendelkezünk ugyanazzal az eszköztárral, azonban képességeinkhez mérten egy szál virággal, egy tálca sütivel, vagy akár egy szép közös élménnyel még mindig kedveskedhetünk az anyukáknak. Illetve ha ezek közül egyik sem jönne össze (füstbe menne!), még mindig megmarad számunkra az a bizonyos klasszikus, elronthatatlan verzió:
„S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.”

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr9818396031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása