Kant utolsó napja
Elhangzott a Veszprémi Pannon Egyetem “Kant 300” konferenciája alkalmából

A tiszta ész kritikája c. mű szerzője új alapokra helyezte világról való gondolkodásunkat.lookandlearn_com-yw003179v.jpg

Mindenekelőtt eszembe ötlik egy kép a már idősödő Kantról, amint asztalánál ülve a kertben fészket rakott poszáta csicsergését hallgatja. Kant az összes madarat felismerte énekéről. Erről barátja, egykori tanítványa és segítője, Wasianski lelkész számol be egy nevezetes kirándulásuk emléke felidézésekor, mely kirándulásra előadásomban még visszatérek.

Egyelőre figyeljük meg a már hetvenes éveiben járó Immanuel Kantot, amint hallgatja a poszáta csicsergését. Cédulák hevernek körülötte különböző jegyzetekkel. Kant ez utóbbi időben egyre feledékenyebb, és hogy asztaltársaságát megkímélje az ismétlésektől, cédulákra jegyzi fel a már említésre került témákat, hogy a jövőben elkerülje azokat. Wasianski hamarosan el is kéri a jegyzeteket, és többek között ezek segítségével írja meg visszaemlékezéseit. Kant nem volt ilyen szétszórt fiatal korában. Szinte vetélkedtek a város körei, hogy kinek jut a szerencse osztályrészül, hogy élvezhesse lenyűgözően sziporkázó társaságát. De ezek a madárcsicsergés aláfestette idők már egy fizikailag és szellemileg is egyre gyengülő filozófusra köszöntenek be, aki ugyanakkor a végsőkig fenntartja negyvenéves korára kialakított szokásait, amelyeket az ő nyelvén akár maximáknak is nevezhetünk. Jóllehet asztalánál már csak nagyon keveset írt, viszont továbbra is sokat olvas, igaz, olykor belebóbiskol olvasmányába, így nemegyszer lángra kap gyertyába bukó fején a sipka.

A lángra kapott fejfedőt Kant a sztoikusok nyugalmával tapossa el a földön. Wasianski ebből okulva egy idő múltán a professzortól gondosan kimért távolságba helyezi a gyertyát.

Itt ül tehát az idős filozófus egyre gyengülő fizikai kondícióban, bóbiskolva, és álmában egyszeriben lefordul a székről. A földön heverve türelmesen kivárja, hogy valaki talpra segítse. Wasianski végül a szék karfáját úgy alakítattja át, hogy az körbefonja az egyre soványodó testet.

Az elmés szerkezeteknek Kant környezete nincs híján. Említést érdemel Kant saját maga tervezte harisnyakötője, amely a szokásostól eltérően nem a férfi combjához van kötve – az egészségtudatos professzor nem tűrheti, hogy holmi madzagok elszorítsák a vérkeringését - ezért két oldalt, a zsebeiben elrejtett, a madzagvégeket megtartó óraműszerű szerkezettel szabályozza a harisnyái feszességét.

Ebben az időszakban Kant háztartáshoz számosan tartozik. Ilyen Christoph Wasianski, Kant utolsó titkára, akinek “Kant élete utolsó éveiben” című beszámolójára nem csak ez az előadás támaszkodik fontos részetekben, hanem az “Egy angol ópiumevő vallomásai” című könyv szerzője, Thomas de Quincey is, aki “Immanuel Kant utolsó napjai” című könyvecskéjében, nemtörődöm eleganciával és csekély eredeti hozzájárulással összeollózta Kant élete három fontos kisérője mesterükre vonatkozó írásait, azaz Borowski, Jachman és Wasianski beszámolóit. A titkáron kívül fontos szereplője a háznak a szakácsné, akinek Kant minden áldott nap “hármonegyed egy van!” kiáltással jelzi a szertartásos ebédek kezdetét. Itt lakik kisfiával Kant egyik húga is, aki az ebédek alkalmával eleinte csak egy falhoz tolt széken foglalhatott helyet, valamint természetesen Kant inasa, a filozófia- és az irodalomtörténetben kultikus rangra emelkedett Martin Lampe obsitos.

A würzburgi Martin Lampe 1734-ben született, így 10 évvel volt fiatalabb Kantnál. A porosz hadsereg katonájaként szerelt le 28 éves korában, és röviddel rá Kant szolgálatába állt. Lampe 40 évig szolgálta őt, mígnem 1802-re a professzor gyengesége és Lampe alkoholizmusa olyan mértékben fokozódott, hogy ki ezért, ki azért veszítette el minduntalan a talajt lába alól, és így előfordult, hogy mindkettejüket Wasianskinak kellett talpra segíteni. Öregkorukra Kant és Lampe úr és szolga viszonya is egyensúlyát veszítette, sőt felborult, és úgy tűnt, Lampe ura fölé kerekedik, amit egyrészt lehetővé tett Kant gyöngülő egészsége, Lampe fokozódó iszákossága, és – ha nem tévedünk – mindezzel együtt a tény, hogy Lampe, aki ugyan nem igen értette ura foglalatosságát – mondogatta is, hogy Kant téved, csak másként, mint a többi ember - de annál inkább ismerhette Kant gyengéit, amelyeket, minden jel szerint egyre szemérmetlenebbül kihasznált, egészen addig, amíg 1802 januárjának egy napján a feszültség odáig fokozódott, hogy Kant megkérte titkárát, bocsássa el az úrhatnámoskodó, egyre faragatlanabbul viselkedő inast, mondván, hogy az olyan módon bánik vele, hogy azt ő, Kant, szégyelli felidézni.

De még nem tartunk itt.

lookandlearn_com-yfs0153475.jpgHát, hol is tartunk? A megtisztelő felkérésre, hogy tartanék előadást a Kant évforduló kapcsán, Kant élete, illetve halála jutott az eszembe. Valamikor több évtizede kezembe került de Quincey vékony kötete, amelynek következményeként megszereztem és elolvastam Kant életéről az említett hármas kortárs beszámolót, és azóta is mindig felkelti a figyelmem, akár ha Kant filozófiájáról, akár ha életéről van szó. Ebben a tekintetben tehát nem tartom Heinéval, miszerint Immanuel Kant élettörténetét illetően az a legnagyobb probléma, hogy sem élete, sem története nem volt.

Heine nagy tisztelője a filozófusnak. A francia forradalom diktátor forradalmára, Robbespierre felforgató szerepével hasonlítja össze Kantot a német filozófiáról szóló művében. Nem állhatom meg, hogy néhány sort ne idézzek művéből:

“Távozzatok, kísértetek! Most egy olyan emberrel foglalkozom, akinek a neve maga is kiűző erőt képvisel, Immanuel Kantról beszélek! Azt mondják, az éji kísértetek megijednek, ha egy hóhér kardját látják. – Hogy meg kell hát hogy ijedjenek, ha Kant A tiszta ész kritikája című művét tartják eléjük! Ez a könyv az a kard, amellyel a deizmust Németországban kivégezték.

Őszintén szólva, ti franciák, összehasonlítva velünk, németekkel, szelídek és mérsékeltek vagytok. Legfeljebb egy királyt tudtatok megölni, és ő már elveszítette a fejét, mielőtt lefejeztétek volna. És közben annyit kellett dobolnotok és kiabálnotok, és a lábatokkal toporzékolnotok, hogy az egész földkerekséget megrendítettétek. De mégiscsak túl nagy megtiszteltetés Maximilian Robespierre-nek, ha összehasonlítják Immanuel Kanttal. Maximilian Robespierre, a nagy polgár a Rue Saint-Honoré-ból, időnként dührohamot kapott, ha a királyságról volt szó, és akkor rettenetesen rángatózott regicid epilepsziájában; de amint a legfelsőbb lényről esett szó, lemosta a fehér habot az arcáról és a vért a kezeiről, és felvette kék vasárnapi kabátját tükörgombokkal, és még egy virágcsokrot is a széles mellényébe tűzött.”

Ami Immanuel Kantot illeti, “különös ellentmondás az ember külső élete és világot romboló, világot figyelmeztető gondolatai között! Valóban, ha a königsbergi polgárok sejtették volna ennek a gondolatnak a teljes jelentőségét, sokkal nagyobb rémülettel tekintettek volna arra az emberre, mint egy hóhérre, aki csak embereket végez ki – de a jó emberek nem láttak benne mást, mint egy filozófia professzort, és amikor az meghatározott időben elsétált, barátságosan köszöntötték, és esetleg órájukat állították hozzá…” Így szól Heine arról a filozófusról, aki meglátása szerint nem egy király, hanem egyenesen Isten, de legalábbis a deizmusét fejét csapta le.

Nos ennek az embernek az utolsó napjairól akartam beszámolni a mai előadásomban, amelynek nem túl nagy fantáziával “Kant utolsó napjai” címet szándékoztam adni. Ám az emailek sorozatában, amelyet a munkatársamon keresztül a konferencia szervezőivel váltottam, kézen közön eltűnt az “I” betű a “napjai” végéről, és így alakult át a cím Kant utolsó napjává.

És mivel mint minden előadót, engem is az a veszély fenyegett, hogy előadásom feleslegesen hosszúvá nyúlva túllépi a megadott időkeretet, minek következketében - miképpen a “napjai”-ról az “i” betű, pont Kant halála napja kopna le a mondandóm végéről, ezért úgy döntöttem, hogy ezen a ponton, amikor még bőven van időm, az előadás címéhez híven mindenek előtt beszámolok önöknek Immanuel Kant utolsó napjáról.

Tekintve azonban hogy konferencián tartott előadásról van szó, következzék előbb egy kis metodológia, amelynek keretében biztosítom a hallgatóságot, hogy minden mondatomnak ellenőrizhető forrása van. Nem hangzik el semmi, amit ne lehet ne így vagy úgy, egyes esetekben inkább úgy, mint így, de konkrét forrással meghivatkozni. Kivéve egy valamit. És ezen essünk túl gyorsan:

Hol olvastam, már nem tudom. Az előadásra készülve átfésültem az internetet, de nem bukkantam sehol a nyomára annak a kijelentésnek, amit pedig Kantnak tulajdonítottam mindig is, és kénytelen vagyok továbbra is neki tulajdonítani. Forrásom tehát nincs, még az is lehet, hogy csak álmodtam a dolgot. Ámomban, vegyük így, az idős, némiképpen már a halálára készülő Kant ágyában szokásához híven szorosan maga köré tekert takarójában - maradjunk továbbra is a semmire sem kötelező álom-variációnál – kérdésemre, miszerint hogyan foglalná össze életét, valami olyasfélét válaszolt, hogyha még egyszer élhetne, egészen bizonyosan nem óhajtaná úgyanígy leélni az életét.

Kész, kimondtam tehát!

Lehet, hogy ez így nem hangzott el soha. De bennem él a gyanú. Hogy mi táplálja, azt előadásom során egy konkrét epizódhoz kötöm. Egy nevezetes kiránduláshoz, amelyet előadásom elején már beharangoztam. De még nem tartunk ott. Egyelőre Kant utolsó napjánál tartunk.

Ez az utolsó nap 1804 február tizenegyedikétől tizenkettedikére virradóan köszönt be. Wasianski, aki Kant életének tanúja volt, haláláig vele akart maradni, úgyhogy az éjjelt is a haldokló világbölcse mellett töltöti. Kant, aki a nyugati filozófiában végrehajtotta a kopernikuszi fordulatot, melynek során a megfigyelő szubjektum helyet cserélt a megfigyelt objektummal, az a Kant, akit Moses Mendelssohn a “mindeneket szétzúzónak” nevezett, ekkor már folyadékot is alig vesz magához. Éjjel egy óra tájt azonban ő maga mutat a kanálra, amellyel addig itatni próbálták. Ebből Wasianski arra következtett, hogy a haldokló szomjas és inni kér. Odanyújt a kanálban egy kevés bort és édesített vizet. Kant arcizmai annyira gyengék már, hogy nehezen tartják meg a folyadékot, így a haldokó szájához emeli a kezét, amíg le nem nyel mindent. Úgy tűnik, még kér, és Wasiansky itatja mindaddig, amíg a máig megkerülhetetlen Immanuel Kant, alig érthetően azt nem mondja: “Es ist gut so...” (“Jó ez így”, illetve “ennyi jó.”)

Ezek az utolsó szavai. Hajnali negyed négykor Kant nyújtózkodik, mintha utolsó tettéhez készülne, majd megállapodik ebben a pozícióban, amit meg is tart halála pillanatáig. Délelőtt tíz órakor megtörik a tekintete, pulzusa egyre lassabban és gyengébben ver. Ekkor ágya körül húga, annak fia, az utolsó napjaiban szolgáló új inasa, valamint Wasiansky térdelnek imára kulcsolt kézzel. Kisvártatva, mégpedig pontosan amikor az óra elüti a tizenegyet, Kantot elhagyja utolsó lélegzete.

“Jó ez így” - mondta Kant, amikor lenyelte az utolsó csepp folyadékot. Nagy emberek utolsó szavát, főleg ha egész életükben a szó volt a legfőbb mesterségük az utókor hálásan értelmezi nagyobb összefüggésekben is. Gondoljunk csak Goethére, aki - így szeretünk gondolni rá - halálos ágyán a spaletták megnyitását kérve “több fényt” követelt nem csupán maga, hanem az egész emberiség számára. Értelmezzük hát Kant folyadékra vonatkozó utolsó szavait a filozófusnak a világra és a szubjektumra vonatkozó kijelentésként, miszerint “jó ez így”.

A porosz állami hivatalnok Reusch, Kant utolsó asztaltársainak egyike így számol be: "Azon a napon, amikor Kant meghalt, olyan tiszta és felhőtlen volt az ég, amilyen ritkán van nálunk; csak egy kis, könnyű felhőcske lebegett az azúrkék égbolton a zeniten. Azt mesélték, hogy egy katona a Schmiedebrücke hídról felhívta a körülállók figyelmét ezekkel a szavakkal: Nézzétek, az ott Kant lelke, amint az égbe emelkedik."

Ez utóbbi leírásból születhetett Schopenhauer verse, aki Kant halálakor 15 éves volt:

Kantnak

Néztem utánad a kék egekbe
Az azúrban ahogy röptöd elveszett,
Magam maradtam a földi zsivajban,
Vigaszra lelkem szavaidban lelt
Felüdülést bennük keresek én,
Szellemdús szavadban éneket
Mind idegen, ki itt körülvesz,
Hosszú, sivár, unom az életet

(saját fordítás)

De hogyan is jutottunk el eddig a végső pillanatig? Kant, ez a Kant 300 konferencia résztvevői számára nem meglepetés, 1724. április 22-én született Königsbergben. Édesapja a baltikumról származott nyeregkészítő bőrműves mester volt. Édesanyja szintén bőrdíszműves családból származott. Olykor felbukkan Kant életrajza kapcsán egy feltételezett skót származás. Ebből annyi igaz, hogy dédapja lányai mindketten skótokhoz mentek feleségül. A későbbiekben a skót vonalat némileg erősíti, hogy Kant a a skót felvilágosodással megismerkedve azt állítja Hume ébresztette őt fel “dogmatikus szendergéséből.”

lookandlearn_com-yr0626051.jpgKöztudomású, hogy Kant egész életét Königsbergben töltötte. Igaz, fiatalkorában házi tanítói állásokat vállalt a várostól távoabb vidéki porosz nemesi családoknál. Königsberg, Poroszország második legnagyobb városa volt világra nyitott kereskedelemmel. Így Kant megvallása szerint, ami gondolatra és impulzusra szüksége volt a világból, azt mind megkapta Königsbergben. Kivételes tehetségét már korán felismerték, ennek köszönhető, hogy nagybátyja támogatta tanulmányait. A fiatal egyetemista, majd házitanító és privátdocens egyébként kiválóan billiárdozott, billiárdszalonokban egészítette ki megélhetését.

Egyetemi álláspályázatát elsőre elutasítják. 14 évig tartó várakozás után, ami alatt segédkönyvtárosként dolgozik, végül kinevezik rendes egyetemi tanárnak. Számos írása jelenik meg addigra – közöttük az égi mechanikákkal és eredetekkel foglalkozó 1755-ös Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels című munkája, majd 1776-ban Swedenborg ezoteriáját reflektáló “Träume eines Geistersehers” azaz az “Egy szellemlátó álmai”. 1770-ben megjelenő disszertációját követően nem publikál említésre méltót 1781-ig. Ez idő alatt elsőrendű feladatával van elfoglalva: gondolkodik.

Ami ezután következik, nem csak az ő életét, de az egész nyugati eszmetörténetet, gondolkodást gyökeresen felforgatja. Megjelenik első, egyben legfontosabb, úgynevezett kritikája, A tiszta ész kritikája címmel. A mű Kant filozófusi tehetségén túl Kant személyes tulajdonságainak is köszönheti megszületését. A professzor az alkotói stratégiáról szólva úgy véli, az ember negyvenéves koráig bízvást keresheti útját, de negyven éves korától kezdve felelősséggel tartozik saját, részletesen kidolgozott élettervének, amelyet elkövetkezendőkben végre kell hajtania. Kant ekkor ötvenhét éves. A beteljesítette élettervnek a legkiemelkedőbb teljesítménye A tiszta ész kritikája, amely mindmáig a nyugati filozófizófiát sok tekintetben új alapokra helyező, központi hivatkozási pontja. Sőt, legkésőbb a Matrix című film óta, illetve, amióta ennek kapcsán forgatókönyvírók is felfedezték a noumenális és a fenomenális fogalmait, Kant bevonult a populáris, ún. fantasy kultúrába is, még ha az nem is vesz róla feltétlen tudomást.

A professzor törékeny termete, amint a csillagos égbolt alatt a benne menedékre lelt erkölcsi parancsokat firtatja, innen az évszázadok távolából olybá tűnik, mint egy mesés diorámában tevékenykedő lakkozott figura: Este tízkor lefekvéshez készülődik. Nyáron pamuttakaróját tekeri sajátos technikával szorosan teste köré - ősszel gyapjútakarót, télen mindkettőt - mielőtt a tökéletesen besötétített hálóban aludni tér. A sötétséget mindenkor, napközben is megköveteli itt, mert arra a meggyőződésre jut, hogy az ágypoloskák a napfényben és a napfénytől szaporodnak. Ahhoz viszont hogy a sötétben el tudjon igazodni, az ágy támlájára minden este egy kötél végét akasztatják és a kötelet egészen a reterátig feszítik. Így Kant, ha éjjel szükséges a kötélbe kapaszkodva eltapogatózhat az árnyékszékig. Egyebekben úgy véli, nem helyes vízivással megterhelni az alvással elfoglalt szervezetet, ezért speciális légzőtechnikát fejleszt ki, amellyel mintegy félálomban elmulasztja szomjúságát.

Inasa, Lampe minden hajnalban öt perccel öt óra előtt belép a professzor hálószobájába és a több évtizedes eredeti utasításához híven elkiáltja magát: „Es ist Zeit!” azaz itt az idő! Az utasításban Kant életstratégiájának egy fontos aspektusa is fellelhető: szigorúan azokra a feltételezett alkalmakra is vonatkozik, amikor a filozófus esetleg megpróbálná elkerülni a korai ébredést. Ezt követően Kant elfogyasztja reggeli teáját. A délelőtti munka egészen háromnegyed egyig tart, amikor is Kant bekiáltja a pontos időt a konyhába és fogadni indul az aznapi ebéd vendégeit. Ami a reggeli teázást illeti, Wasianski beszámol arról, hogy ez volt az egyetlen olyan foglalatosság, amelynek részleteiről csak az elbocsátott Lampénak volt minden részletre kiterjedő tudomása. Így amikor Wasianski először jelenik meg reggel az új inassal, Kant megzavarodik, csak nehezen vallja be, hogy teázni teljes magányban szokott, ezért végül óvatosan megkéri Wasianskit, hogy olyan helyre üljön, ahol nem látszik.

Az ebéd a nap fénypontja, Kant társasági életének tengelye. Számosan megfordulnak asztaltársaságában, amelynek egyetlen szabálya, hogy a résztvevők nem lehetnek kevesebben a Gráciáknál és számosabban a Múzsáknál. Kant a társaság összeállításánál ügyel az életkorok változatosságára is. Szereti, ha fiatalok jelenléte élénkíti a társalgást, amely soha nem foroghat filozófiai témák körül, de felölelhet minden mást az antropológiától a francia forradalmon át egészen az ételekről való tudós diskurzusig. Ezek azok az alkalmak, amikor Kant a társaság okulására saját életvezetési elveiről is szót ejt. Leplezetlen büszkeséggel kérdez rá inasánál, Lampénél, hogy ő, Kant volt-e beteg valaha.. „Ilyen nem fordult elő!” jelenti Lampe katonásan.

Lampe nem sejtheti, hogy néhány év múlva kirúgják állásából. Az új inast, akivel Kant halálos ágyánál már találkoztunk, Johann Kaufmannak hívják. Johann Lampéval ellentétben kiválóan meg tud jegyezni latin kifejezéseket és a Hartung féle újság nevét sem téveszti, miként teszi azt Lampe több évtizeden keresztül. „Professzor úr!” – lép be Lampe hetente egyszer kezében a frissen megjelent lappal – “A Hartmann-féle újság!” “Hányszor mondjam, Lampe, hogy nem Hartmann, hanem Hartung? Mondja utánam: Nem Hartmann, hanem Hartung!” “Nem Hartmann, hanem Hartung!” – így Lampe. “No mégegyszer!” stb. stb. Így játszódik le a jelenet minden héten. Mégis, jóllehet Kant megkönnyebbül, hogy megszabadult Lampe zsarnokságától, mégsem tudja megszokni régi inasa távollétét. Olyannyira nem, hogy emlékeztetőül fel kell jegyeznie füzetébe, miszerint „mostantól Lampe nevét teljes mértékben el kell felejteni!”.

Heine is érdeklődött Martin Lampe és Kant összezördülései iránt. Esszéjében, amelyben a vallás és filozófia történetét taglalja Németországban, egy teljes bekezdést szentel neki. Elmeséli, hogy az inas „a rettenet izzadságában és könnyeiben” tört ki, amikor Kant A tiszta ész kritikájában “elvette tőle az Isten lététbe vetett hitet. Erre Kant azonnal megírta a Gyakorlati ész kritikáját, amelyben visszaadta Lampe-nek Istenét.” Kant tehát nem csupán nagy filozófus, hanem jó ember is: megkülönböztette a teoretikust a gyakorlati észtől és ez utóbbival, “mint egy varázspálcával, újraélesztette a deizmus holttestét, amelyet a teoretikus ész megölt.”

Kant olykor korábban vet véget az ebédet kísérő társalgásnak, hogy sétálni induljon. Ilyenkor a ragaszkodik a magányhoz, mert profilaktikus célokból e séta közben csakis az orrán keresztül óhajt levegőt venni. Az egészséges életmód egyébként is legfőbb vesszőparipája. A sajtot egészségesnek, a sört kiemelkedően veszélyesnek tartja. Így, ha valakinek a haláláról értesül, nem mulasztja el megkérdezni, vajon sört ivott-e az illető.

Délután Kant meglátogatja Joseph Green barátját, akivel egy kiadós, az amerikai szabadságharc kapcsán kitört vita során ismerkedtek meg és lettek igazán jó barátok. Olyannyira, hogy a Tiszta ész kritikájának minden egyes sorát az angolnak kellett jóváhagynia.

Előfordul, hogy Kant érkezésekor Joseph Green már elszunnyadt foteljében, ilyenkor Kant egy másik fotelba telepszik és maga is elalszik. A társasághoz a későbbiekben csatlakozhat Motherby, Green asszisztensének apja, illetve Theodor von Hippel, Königsberg későbbi főpolgármestere. Ez utóbbi ébreszti az urakat, és kezdetét veszi a világ dolgainak megtárgyalása. Hazatérve Kant még estig dolgozik, de csakis miután kávézott és elszívott egy pipát. Ez utóbbi szenvedélyéhez a végsőkig ragaszkodik, de szigorúan egyetlen pipát engedélyez magának naponta. Igaz, a rossz nyelvek szerint a pipafejet rendszeresen egyre nagyobbra cseréli. Este tízkor a professzor, ahogy azt már említettem, aludni tér.

lookandlearn_com-yw003180v.jpg

Engedjék meg, hogy a beigért nevezetes kirándulás leírásához közeledve még egy témát felhozzak röviden a professzor életét illetően. Újra meg újra felmerül a kérdés, volt-e és ha volt, milyen volt Immanuel Kant romantikus, érzéki élete. A másik életrajzíró, Borowski szerint Kant fiatalságában kétszer is hosszan eltöprengett egy-egy felmerült házas kapcsolat persepktíváján. Csakhogy, mire elhatározásra jutott volna, addigra az egyik hölgy valaki máshoz már férjhez ment, a másik pedig messze költözött Königsbergtől. Egy Jean-Baptiste Botul álnév alatt író francia szerző pedig “Immanuel Kant szexuális élete” című művében Kantot a továbbiakban még két-három másik konkrét nőismerősével is érzéki gyanúba keveri, de az írás, tekintve, hogy műfaja egyfajta játékos pszeudoéletrajz inkább azt a feltételezést erősíti, miszerint Kant fiatalkori rezdülései múltán többet nem hozható kapcsolatba romantikus vagy érzéki értelemben a női nemmel. Én ugyanakkor mégiscsak felemlítenék egy többszörösen dokumentált esetet, melynek során két hölgy segítségére sietett az idős Kantnak, aki egy sétája során egyensúlyát veszítve fölbukott és elterült a földön. Hozzátartozik az epizódhoz, hogy Kant, mivel már nehezen tartja egyensúlyát, egyre rövidülő sétáit egy általa kitervelt módon kivitelezve, teljes talppal, erősen földre dobbantó lépésekkel teszi meg, állítván, hogy ez a technika megelőzi az egyensúlyvesztést, mégiscsak a földre kerül, és ott vár türelmesen segítségre. Az említett két hölgy szemtanúi a balesetnek, felsegítik a világbölcsét, aki – így a forrás – az addig kezében tartott rózsák átnyújtásával köszöni meg ezt nekik.

Ebben az anekdotában számomra nem is annyira a két hölgy az érdekes, mint az, hogy vajon hová tarthatott Kant telitalpas léptekkel kezében rózsákkal?

Ami pedig a kirándulást illeti. Kant, aki valóban ritkán hagyta el a házát, hébe-hóba kirándulni azért kikocsikázott. Nevezetes az eset, amikor egy hódolója rabolta el, hogy jönne vele sétakocsikázni. Kant ekkor még engedett a külső impulzusoknak, de amikor csak este tízrere értek haza, ezt keservesen megbánva fogadalmat tett, hogy a jövőben csak olyan kocsiba száll, ahol döntési felséggel rendelkezik. Egy másik, ezúttal meg sem valósult kirándulás is feljegyzésre került. Szívbéli jó barátjával, Greennel készültek kikocsizni. Green, aki még Kantnál is rosszabbul tűrte a pontalanságot, és akiről von Hippel barátjuk, a majdani főpolgárnester egy “Az órás ember” címmel tűrhető vígjátékot is írt, a megbeszélt időpontban és helyen hiába várta a néhány percet késő Kantot. Green ekkor a lovak közé csapott, és ügyet sem vetett a vele kisvártatva gyalogosan szembe érkező, hadonászó Kantra. A késésben lévő világhírű filozófus aznapra elvesztette becsületét Johann Green szemében.

Kant titkára, Wasianski viszont egy nyári lakot bérelt a mesternek, ahová olykor kikocsiztak. Előrehaldó korával Kant lemondott ezekről az utakról is, és, amint azt említettem csak rövid, telitalpas sétákra vállalkozott a parkban. De nem csak a kirándulásokról mondott le, hanem az imádott, de károsnak ítélt kávét is száműzte házából, csak pipázást engedélyezet magának továbbra is. Így teltek a hónapok. A professzor egyre gyöngült, emlékezete romlott, már saját nevét sem tudta leírni, rettentő álmai voltak, és az asztalnál olykor egyenesen saját térdére bukott a gyöngeségtől.

Háza népe és a vendégek növekvő aggodalommal figyelték a lángész hanyatlását, mígnem egy késő nyári napon Kant váratlan élénkséggel ébredve kávét követelt, mégpedig azonnal. Nehéz volt kérését teljesíteni, hiszen ő maga tiltotta meg a lehető legszigorúbban a kávé mindennemű élvezetét a házban. Igérték a kávét, hogy jönne mindjárt. Mire Kant: “Ez a baj, hogy mindjárt, és nem most!” Míg háza népe, mindent megmozgatott az ügyben, Kant váratlanul és szerfölött sürgetően befogatott. Hiába óvta Wasianski az úttól, kénytelen volt beülni Kant mellé a kocsiba, aki az egykor bérelt nyári lakhoz követelte az indulást. Kant türelmetlenül nézte az elsuhanó utat, majd a házhoz érkezve lekászálódott a kocsiból, leült egykor kedvenc fája tövébe és ott a simogató napsütésben öt percig mozdulatlanul maga elé nézett.

Mire gondolhatott vajon?

Öt perc múltával hirtelen, amennyire testi állapota megengedte, felpattant és ellentmondást nem tűrően, izgatottan adta ki a parancsot az azonnali hazatérésre.

Ezt követően semmiféle kirándulásról, sem kávéról többé hátralevő életében nem esett szó. Kant ágynak dőlt és egyre nehezebben viselte a létet. Hogy ez a kirándulás sugallta-e mára fellelhetetlen forrásomnak, miszerint a königsbergi bölcs a kérdésre, még egyszer leélné-e ugyanezt az életet, nemmel felelt volna, nem tudom. Gyanítom, hogy csak valami kitaláció részemről az egész. Minden más azonban igaz. Igazak az utolsó napok és a legigazabb a legutolsó nap. De erről már beszámoltam. És jó ez így.

(A szabadon felhasználható képek forrása a lookandlearn.com)

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr2018396743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása