Tenger Média

Nemcsak a Pilvax asztalai mellett született forradalmak.

A kávé veszélyes dolog. Ezt bármelyik ügybuzgó kardiológus megerősítheti: érszűkületet, magas vérnyomást okozhat, túlterheli a szívet. Kétélű fegyver. Nemkívánatos mellékhatásai közé tartozik továbbá, hogy serkenti az elmét, vagyis gondolkodásra, érvelésre, vitatkozásra sarkall: ezért is váltak a kávéházak időről időre a forradalmak melegágyává. 

1848? Pilvax? Hát persze. Azonban a kávéházakkal már jóval előbb is meggyűlt az uralkodók baja. IV. Murád szultán például egyenesen halálbüntetéssel sújtotta a kávéfogyasztókat még az 1600-as évek közepén – az Oszmán Birodalomban ekkor hosszú távon nem érte meg koffeinfüggőnek lenni. II. Károly angol király közel ugyanebben az időszakban kémekkel árasztotta el a londoni kávéházakat, melyeket az összeesküvések melegágyának tartott, ráadásul joggal. Elvégre őt magát is kávéházban szervezkedő nyakas royalisták egy csoportja restaurálta, a szerencse pedig, mint tudjuk, forgandó. Franciaországban a hangulatos, bájos kis párizsi cafék a Bastille bevételét tervezgető dühödt forradalmárokat rejtettek, a radikális egykori felforgatóknak pedig a később kedvenc törzsasztalánál írogató Simone de Beauvoir vagy Jean-Paul Sartre is méltó utódja volt. Vessünk tehát egy közelebbi pillantást a kávé és a forradalmak korszakokon átívelő szoros kapcsolatára.

Az első kávéházak az Oszmán Birodalomban nyíltak meg az 1500-as évek közepe táján, népszerűségük pedig gyorsan nőtt. Mivel az alkoholos italok fogyasztása a muzulmánok számára tiltott volt, a kávé egyfajta józan közösségi alternatívát kínált, a kávéház pedig teret biztosított az egymással kapcsolódni és eszmét cserélni kívánó embereknek. Azzal, hogy rangtól függetlenül bárki számára elérhetővé vált, a kávé tulajdonképpen (legalábbis a kávéház falain belül) egyenlőséget teremtett, így erodálta az évszázadok óta uralkodó szigorú szociális normákat. Márpedig ennek a Birodalomban nem mindenki örült. 1633-ban IV. Murád szultán, miután elege lett a kávéházakban szövetkező szpáhik és janicsárok balhéiból, szigorú dekrétumot adott ki, miszerint a kávéivás főbenjáró bűn, és mint ilyen, halállal büntetendő. A túlbuzgó szultán annyira igyekezett rajtakapni az óvatlan kávézókat, hogy álruhában járta a várost, és személyesen végezte ki a rendelet ellen vétőket. A török szultánok az ezt követő időszakban egészen a 18. századig hol visszavonták, hol újra kiadták a kávéházakat érintő tiltó rendeletet, ám addigra az inkriminált intézmények már szélsebesen  elterjedtek Európa-szerte, félelemmel töltve meg az uralkodók szívét. 

Pasqua Rosée 1652-ben nyitotta meg az első londoni kávéházat, forradalmasítva ezzel a korabeli társadalmi életet. „A brit társadalom rendkívül hierarchikus és strukturált volt ebben az időben. A gondolat, hogy ezentúl bárki mellé leülhet az ember mint egyenlő fél, elég radikálisnak számított.” – írja Markman Ellis a The Coffee House: A Cultural History című művében. Az angol kávéházak meghatározó vonása volt az újságokkal, hírlapokkal, röpiratokkal borított közös asztal, amely körül összegyűlhetett a híreket befogadni, megvitatni vágyó közönség, sőt maguk a hírlapírók is gyakran a kávéházban dolgoztak. II. Károly esetében (akinek apját az angol polgárháború idején kivégezték) tulajdonképpen még érthető is volt némi paranoia, már ami a kávéházban összegyűlő és politizálni kívánó alattvalókat illeti. 1672-ben tehát kiadott egy proklamációt annak érdekében, hogy visszaszorítsa a kávéházakban terjedő fals híreket. Azonban nem elégedett meg ennyivel: kémeket szivárogtatott be a rettegett kávéházakba, sőt 1675 decemberében odáig merészkedett, hogy elrendelte az összes londoni kávéház bezárását. A rendelet mindössze 11 napig maradt érvényben – a kávé erősebbnek bizonyult. A rendelet kudarcából a történelem profitált: azok a nyitott, elmés beszélgetések és viták, melyektől II. Károly annyira tartott, vezetnek majd a Felvilágosodás merész új ötleteihez. Oxfordban a helyiek „filléres egyetemnek” hívták a kávéházat, hiszen egy kávé áráért intellektuális eszmecseréhez és józan vitához jutott a betérő egyszerű ember. Mikor Voltaire az 1720-as évek végén Angliában tölti száműzetését, meglepődik, milyen szabadon áramlanak a szubverzív információk a kávéházakban. Leveleiben dicséri ezt a fajta szabadságot, és azok a hatások, amelyek itt érik, nagyban hozzájárulnak későbbi munkásságához. Ő maga állítólag napi 40-50 csésze kávét is megivott, ennek ellenére 83 éves korában hunyt el. 

Ha Voltaire előre látta volna a jövőt, valószínűleg nem aggódott volna a francia véleményszabadság miatt, hiszen a párizsi kávéházak sem maradtak el a normától, így később ideális helyszínnek bizonyultak mindenféle republikánus szervezkedéshez: olyannyira, hogy 1789-ben a Bastille bevételére induló tömeg eredetileg a Café de Foy-ban gyülekezett. 

A kávé forradalmi pályafutása nem korlátozódott csupán Európára: a messzi amerikai borozók is elkezdtek kávét kínálni az alkohol mellé, miután az 1773-as bostoni eseménysorozatot követően a tea finoman szólva kiment a divatból. A Zöld Sárkányhoz címzett kocsma egyenesen elnyerte a „Forradalom főhadiszállása” címet, mivel a Szabadság Fiai mozgalom tagjai gyakran az ivóban üléseztek. A meglehetős gyakorisággal kávé mellett folytatott konspirálás és politizálás végül a nyolc éven át tartó amerikai függetlenségi háborúba torkollott. Ráadásként még megjegyezhetjük, hogy egy évvel a bostoni teadélután után Benjamin Franklin szatirikus levelet ír a londoni Smyrna kávéházból, amely a politikai liberálisok, a whigek kedvenc törzshelye volt.

Hűen tehát a francia és amerikai mintához, 1848 március 15-ére virradó reggel Petőfiék is a Pilvax kávéházban gyülekeztek (a jól hangzó név maradt, noha a tulajdonos már egy ideje nem Pilvax Károly, hanem Fillinger János, aki utóbb börtönbe is kerül a kávéház forradalmi eseményekben játszott szerepe miatt). A reformkorban persze még mindenki sokkal jobban ráért, az emberek nem siettek sehová, így Petőfiék is viszonylag kényelmes időbeosztással vezényelték le a nagy napot. Valójában a gyűlést március 19-ére, a József napi vásárra tervezték, hiszen aznap rengeteg ember érkezett volna vidékről Pestre, csakhogy a március 13-án kitört bécsi forradalom híre az esti gőzhajóval elérte a magyar fővárost, így Petőfiék döntöttek: lépni kell, és előbbre kell hozni az eseményt. Érdekes módon a bécsiek némileg lassabban reagáltak, hiszen őket utóvégre is a februárban lezajlott francia forradalom inspirálta, aminek az lett a vége, hogy a franciák elűzték a királyt, és kikiáltották a második köztársaságot. A megfontolt bécsiek nem mentek ilyen messzire, de azt mindenesetre elérték, hogy új kormány álljon fel és Metternich mondjon le. A bécsi forradalomban is nagy szerepet játszottak a fiatal egyetemisták, akiknek követelései között szerepelt többek között a sajtószabadság, a vallási egyenjogúság és a választójogi reform. Petőfiék már egy ideje úgy érezték, ideje bekapcsolódni az európai áramlatba, követeléseik is hasonlóak voltak: le akarták rázni magukról a megkövesedett feudalizmust, és egy modern, fejlődőképes államban szerettek volna élni. A Pilvax kávéház már évek óta törzshelye volt a Tízek Társaságának: a fiatal írókból alakult klubot Petőfi hívta életre, és irodalmi célkitűzéseik mellett élénken foglalkoztak politikával is, amint azt a március 15-i események ékesen bizonyítják. Tehát igen, aznap reggel valóban a Pilvax kávéházban ülésezett Petőfi és csapata, azonban a koffein élénkítő hatásának aligha tudható be az a teljes és elsöprő siker, amit a márciusi ifjak estig aratnak. Nem, az ő sikerük sokkal inkább valamiféle ártatlan, bájos amatőrségben rejlik, a hideg profizmus teljes hiányában, ahogy a lelkesedéstől hajtva végigimprovizálják a napot, majd ők maguk lepődnek meg a legjobban, mikor a nép körében ez az egész csetlő-botló ügyetlenkedés hatalmas visszhangra talál. Itt van mindjárt az a fránya időpont: mindenkit beetetnek a március 19-i dátummal, aztán az utolsó pillanatban módosítanak 15-ére, és fogalmuk sincs, eljön-e bárki is rajtuk kívül erre a hevenyészett gyűlésre.

Reggel erőt gyűjtenek a Pilvaxban, ez eddig rendben is van, hogy aztán délelőtt 10-re koffeintől fűtve beállítsanak a Hatvani utcába szegény Landererhez, nyomtatná ki gyorsan a 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Csakhogy: egyik dokumentum sincs kiszedve, a Nemzeti Dalnak pedig még a kéziratát is otthon felejtette Petőfi. Pillanatnyi megtorpanás, Landerer súg, lefoglalnak egy sajtót, Petőfi nekiáll emlékezetből sietve lefirkantani a verset, a türelmetlen Vasvári ollóval nyirbálja le az elkészült strófákat és adja őket egyenként tovább a szedőknek. A helyzet egyelőre nem bíztató, de ha már idáig eljöttek, csak nem fordulnak vissza. Meglepetésükre egész rendes tömeg gyűlik ezalatt Landerer nyomdája köré: persze ebben az időben még sokkal ingerszegényebb környezetben éltek az emberek, gondoljunk csak bele, nem volt televízió, nem volt internet, az otthoni szórakozási lehetőségek finoman szólva korlátozottak voltak, így aztán az emberek szívesen mozdultak ki otthonról, Petőfiék megmozdulásának híre pedig komoly vonzerőt gyakorolt rájuk. Rendben, a kávéházban összeállított forradalmi listán az első pont kipipálva: a szabad sajtó első két termékén még alig szárad meg a nyomdafesték, máris viszik a nép közé, akik lelkesülve olvassák a 12 pontot és a Nemzeti Dalt (az összeverődött tömeg természetesen nyomokban tartalmaz különféle más nemzetiségű embereket is, ők nyilván úgy tesznek, mintha olvasnák). Hogyan tovább? Petőfiéknek erre már nincs konkrét tervük, hiszen ők korábban azt sem hitték el teljesen, hogy egyáltalán idáig eljutnak majd. A fiatal Jókai Mór igen találóan összegezte a helyzetet: „könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja hogy mit tegyen. Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet, de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?...” Átérezzük a problémát, így valóban nem könnyű forradalmat csinálni. Petőfiék gondolkodási időt kérnek, ezalatt mindenki elmegy ebédelni, találkozó ebéd után a Nemzeti Múzeum előtt. Miután Petőfiék összedugják a fejüket, arra jutnak, hogy a 12 pont követeléseiből amennyit lehet, meg kell még ma valósítani. Sajtószabadság pipa, de miután mind az uniót Erdéllyel, mind a jobbágyfelszabadítást például bajos lenne most innét a Hatvani utcából vagy akár a Múzeum körútról megoldani, ezért a leginkább kivitelezhető pontként a politikai foglyok szabadon bocsátása kínálja magát. A tömeg kedélyesen rááll a dologra, irány Buda, Táncsics börtöne, szabadítsuk ki a fogságban sínylődő néptanítót! Azt el is felejtettük említeni, hogy a reggel óta szemerkélő eső persze kitartóan esik továbbra is, a Dunán pedig akkoriban nem létezett állandó híd, csupán egy úgynevezett hajóhíd, ami kissé ingatag alkotmány volt, és a mintegy húszezer főt számláló tömeg (mindenki esernyővel a kézben) áthaladása Pestről Budára némileg megterhelte szegényt. Ilyenkor sajnáljuk, hogy az 1800-as években nem létezett közösségi videómegosztó oldal, szerintünk ez a kis mozzanat eléggé hasított volna rajta. Táncsics kiszabadítása sima ügy, ám Petőfiéknek minden fiatalos hevületük dacára is volt annyi eszük, hogy tudják, a március 15-én elért sikerek önmagukban semmit sem érnek, amíg valamilyen módon nincsenek formálisan is hitelesítve. A húszezres tömeg élén tehát berontanak a budai helytartótanácshoz, kezükben lobogtatva a 12 pontot. A budai helytartótanács (élén gróf Zichy Ferenccel) éppen ülésezik: tiszteletreméltó, jól öltözött, mindig kimért urakat képzeljünk el, akik körül a terem egyszer csak megtelik sáros csizmákkal, lábdobogással, kiabálással. Petőfi saját szavaival élve „a nagyméltóságu helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” A nap méltó zárásaként még előadják majd a Nemzeti Színházban a Bánk Bánt, továbbá Jókai Mór és Laborfalvi Róza egymásba szeret, ami többek között kihat majd az író Petőfivel való barátságára is, illetve Landerer, talán az egész napos feszültséget levezetendő, kirúg egy nyomdászt a műszak végén, de mindez már nem is annyira érdekes nekünk, a lényeg az, hogy „a fiúk” messzire jutottak a Pilvax kávéházból azon az esős március 15-i napon, gyakorlatilag a kávéscsésze mellől egyenest a történelemkönyvek lapjaira. Azóta sem volt Budapesten még egy ilyen tiszta, makulátlan (a március 15-i napot mindössze néhány ablaküveg bánta, az is már az esti mulatozások során), különböző rétegeket és pártokat egyesíteni tudó forradalom. (1956 október 25?...  Dehát aznap valakik mégiscsak a tömegbe lőttek. Sőt, a régi értelemben vett kávéházakat is elsodorta addigra az államosítás szele.) Összegzésként azonban nyugodtan elmondhatjuk, hogy a történelmet igenis meghatározták a kávéscsésze mellett születő új gondolatok. A kávé voltaképpen forradalmasította a világrendet, ráadásul – ellentétben például az abszinttal – nemcsak a fogyasztói fejében.