Különös titka van az immár 120 éve hatalmas sikereket arató mesének.
A szerző egyik nevelt fia, Michael Pán Péterként, Maude Adams az egyik színpadi változat címszereplője és Edward Mason grafikája
Minden gyerek felnő egyszer, kivéve egyet – J. M. Barrie ezzel a mondattal kezdi világszerte jól ismert meséjét, azt a mesét, amelynek hamarosan vadonatúj élőszereplős adaptációja debütál a Disney+ kínálatában. Vajon miért mozgatja meg a filmesek fantáziáját még mindig ez a majd 120 éves történet, amit Barrie egyik gyámfia, Peter, felnőttkorában csak a “rettenetes mestermű”-nek nevezett?
A Pán Péter sikerének egyik kulcsa az volt, hogy a 20. század elején valóságos aranykorát élte a gyerekirodalom Angliában. Maga a folyamat valamikor az 1800-as évek vége felé kezdődött: a viktoriánus társadalom egyenesen bálványozta a kisgyermekeket, mert a tisztaság, a romlatlanság ideálját látta bennük. Valóságos robbanás következett be a gyerekjátékok és gyerekruhák gyártásának terén is: a szülők több időt töltöttek közös játékkal, megnőtt a gyerekekkel együtt töltött idő értéke, a gyerekkönyvek pedig igyekeztek a szülők és a csemeték igényeit egyaránt kielégíteni. A 20. század elejére ez a koncepció annyiban módosult, hogy az edwardiánus társadalom már korántsem a romlatlan angyali lényeget látta a kisgyermekben, hanem sokkal inkább egyfajta könnyed, gondtalan hedonizmus megtestesítőjét, ami valamiképpen összhangban volt az első világháború előtti Anglia optimista, életigenlő szemléletével. A gyerekkor már nem csupán egy tréning volt, ami felkészít a felnőtt életre, hanem egy gazdag, önmagában is értékes, visszahozhatatlan időszak, amire a felnőttek hiába vágyakoznak. Mindezt vegyítsük némi nosztalgiával az iparosodás előtti zavartalan pásztoridill, a romlatlan Természet iránt, és máris készen áll a terep olyan klasszikusok számára, mint a Békavári uraság és Barátai, Nyúl Péter, Micimackó, vagy éppen Pán Péter. Ahogy Jackie Wullschläger írja az angol gyermekirodalomról szóló monográfiájában (Inventing Wonderland, 1995), Pán Péter meséjét tulajdonképpen az különbözteti meg a többitől, hogy a megírása után már-már kísérteties, ijesztő módon elkezdett valóra válni, ami nemcsak az író további életére volt hatással, de egyben valamiféle végzetszerű pecsétet ütött az egész történetre. Nem csoda hát, ha a rendezők azóta is rengeteg feldolgozásra váró konfliktust találnak a Pán Péterben, és ez aztán újabb és újabb adaptációkat inspirál, akár a színházban, akár a filmvásznon.
J. M. Barrie akár saját magára is vonatkoztathatta volna fő művének kezdő sorait, hiszen egy családi tragédia folytán igen sajátosan alakult a gyerekkora. Bátyja, aki édesanyjuk kedvence volt, 13 éves korában meghalt egy korcsolya balesetben, a kis James pedig azontúl igyekezett mindenben az elveszített testvér pontos mása lenni (hordta a ruháit, megtanult fütyülni, stb.). Édesanyját ugyan sikerült ezzel a kegyes csalással meggyógyítania, azonban ő maga mintha benne ragadt volna a szerepben, egy 13 éves fiú szerepében, és képtelen volt továbblépni a felnőtt léttel együtt járó további pozíciók, betöltendő helyek felé. Ez a fajta érzelmi instabilitás (valamint rendkívül alacsony termete) nem akadályozta meg azonban abban, hogy iskolái elvégzése után sikeres drámaíró váljék belőle. Kísérletképpen meg is nősült 1894-ben, noha valószínűsíthető, hogy feleségével, a színésznő Mary Ansell-el soha nem éltek valójában együtt, és a közös háztartás üres díszlet volt csupán. Furcsa módon a családalapítástól visszariadó Barrie éppen feleségének szánta kárpótlásul azt a kölyök bernáthegyi kutyát, Porthost, aki nemsokára elvezette őt álmai tökéletes családjához. Hogyan történhetett ez? 1897 nyarára az író napi rutinjának részévé vált a Porthossall tett hosszú séta a Kensington Parkban, egy napon pedig két kisfiú csatlakozott hozzá, Georges és Jack. A fiúk éppen a dadájukkal kirándultak, mikor felkeltette érdeklődésüket az óriási kutya. Barrie-t egészen elbűvölte a két karakán, jókedvű gyerek, akik azontúl gyakran csatlakoztak hozzá kutyasétáltatás közben. A többnyire magányos életmódot folytató író 1897 szilveszterét egy exkluzív vacsorapartin töltötte, ahol teljesen megbabonázta a mellette ülő ismeretlen, gyönyörű nő. A vacsora végeztével a hölgy egy mozdulattal a táskájába söpörte az összes elérhető bonbont az asztalról. Ezt látva az író közismert félénkségét legyőzve megkérdezte, kinek viszi a sok édességet, a nő pedig mosolyogva válaszolt: Péternek. Kiderült, hogy a szép ismeretlen nem más, mint Sylvia Llewelyn-Davies, a parkból már jól ismert Georges és Jack, valamint Peter, a harmadik és egyben legkisebb fiú édesanyja. Férje, Arthur Llewelyn-Davies híres ügyvéd, ő maga pedig egy jó nevű művészcsalád sarja, született du Maurier lány, az író Georges du Maurier lánya, illetve az ismert színművész, Gerald du Maurier testvére. Az a tény, hogy Barrie éppen az apja egyik regénye, a Peter Ibbetson nyomán nevezte el a kutyáját Porthosnak (nem, nem a három muskétás inspirálta a névválasztást) különösen mulattatta Sylviát, és a véletlenek különös összjátéka folytán a két ember szinte varázsütésre szoros barátságot kötött. Barrie a továbbiakban mondhatni állandó tagjává vált a népes Llewelyn-Davies családnak, cserébe viszont egyre inkább elidegenedett saját feleségétől, Marytől. Messzire menekülve a felnőtt léttel együtt járó felelősségek elől, Barrie egyfajta második, boldog, kissé eszképista gyermekkorát élte: csendben rajongott Sylviáért (valószínűsíthető, hogy teljesen plátói módon), jól kijött Arthurral, a gyerekekkel pedig tökéletes csapatot alkotott. 1901 nyarán csodálatos szünidőt töltenek így mindnyájan együtt, amit egy korabeli fotóalbum is bizonyít: Porthos papírmasé jelmezben tigrist játszik, Barrie Swarthy kapitány, a gonosz kalóz szerepét ölti magára, aki ellen a fiúk lelkesen és vállvetve küzdenek. Ez a közös nyaralás illetve a közösen kitalált történetek adják meg tulajdonképpen Barrie számára a Pán Péter alapját. Az, hogy a történet mélyén tulajdonképpen a saját vágyai és félelmei lüktetnek, csak még inkább növeli a mese magnetikus erejét, noha maga Barrie eleinte nem bízott a darab színpadi sikerében. Olyannyira, hogy impresszárióját, az amerikai Charles Frohman-t hosszasan kérlelte, vállalja el a produceri feladatokat. ,,Pénzt nem fog hozni, de ez az én kis álomgyermekem” – mondta, majd megígérte Frohman-nak, hogy kárpótlásul ír neki később egy kasszasiker darabot, csak segítsen most a Pán Pétert színpadra vinni. Frohman érdekes módon ráharapott az ötletre, ám az ideges szerző még az utolsó pillanatokban is javításokat eszközölt a darabon, halogatta a premiert, és meg volt róla győződve, hogy az előadás teljes katasztrófa lesz, ami veszélybe sodorja egész addigi drámaírói hírnevét. 1904 december 27-én elérkezett a pillanat, a Pán Péter régóta várt premierje a londoni Duke of York’s színpadán. Az előadás egészen elsöprő és katartikus erejű volt. A hitetlen Barrie ugyan előzőleg megbeszélte a zenekari árokban működő zenészekkel, hogy ők tapsolnak majd a darab drámai tetőpontján Pán Péter kérdésére (,,Tapsoljon most, aki hisz a tündérekben!”), azonban erre végül nem volt semmi szükség: a felajzott közönség olyan tapsorkánban tört ki a kellő helyen, hogy a Pán Pétert alakító Nina Boucicault elsírta magát a nyílt színen.
A szeretet és a lelkesedés, amivel a felnőtt közönség a kezdetektől körülvette a darabot, szinte lehengerlő volt. A cserkészmozgalom megalapítója, Robert Baden-Powell nagyban inspirálódott az előadásból, és gyakran idézett fel részleteket belőle, a későbbi sarkkutató Scott kapitány rajongása jeléül Peter-nek keresztelte saját kisfiát és meghívta Barrie-t keresztapának, A. A. Milne levélben áradozott a darabról a barátainak, etc. Hogy a gyerekközönség megőrült érte, az valamivel kevésbé meglepő. Nina Boucicault tökéletes Péter volt (sokak szerint a legtökéletesebb a darab történetében), Hook kapitányt Sylvia bátyja, Gerald du Maurier alakította a színpadon, a gyerekeket pedig állítólag lehetetlen volt kitépni a székből és elvonszolni a színházból az előadás befejeztével. Még a legszőrösszívűbb kritikusok is úgy nyilatkoztak, hogy “a darab teljesen egyedülálló a maga nemében, egy kivételes képzelőerő alkotása”. A Pán Péter az elkövetkező 10 évben a karácsonyi szezon állandó sikerdarabja volt, noha 1914-ben a háború miatt kivették belőle a címszereplő híressé vált mondatát (,,Meghalni jó nagy kaland lesz”). Ezt a mondatot egyébként Barrie producere, Charles Frohman parafrazeálta 1915-ben, amikor a németek elsüllyesztették a Lusitania hajót, melynek fedélzetén Frohman éppen New Yorkból Angliába utazott. Barrie-ék a színházi effektek terén is nagy újítónak bizonyultak, a repülés például különösen elvarázsolta a közönséget, Csingiling tündért pedig egy tükörrel irányított fénysugár jelenítette meg a színpadon, ami szintén ötletes megoldásnak bizonyult. A Disney filmek ábrázolásmódjával ellentétben az eredeti Péter nem csupa zöldet viselt, hanem sokkal inkább őszi színeket, vöröset-gesztenyebarnát, bár a mai modern színházi adaptációkban sokszor már a fiatal James Dean-t idéző fekete bőrdzsekiben láthatjuk őt. A színpadon eleinte nők alakították Péter szerepét, akinek a neme a darabban amúgy sem jelentős, hiszen azt mondja magáról, “az ifjúság vagyok, az öröm, egy kismadár aki most pattant ki a tojásból”, de a karakter sokféle rétege miatt mindenképpen fontos volt, hogy felnőttek játsszák. Eredetileg a görög mitológiában Pán egy félisten, a vadon, a természet, a pásztorok védő szelleme, Barrie azonban a saját pszichéjéből merítve sajátos tulajdonságokkal és jelentéssel ruházta fel az ő Pán Péterét. Gondoljunk csak bele: az örök gyermek győzelmet arat a maszkulin ,,férfias férfi”, Hook kapitány felett, akinek kampója és szivarja a férfiasság szimbólumaiként is értelmezhetők, illetve erkölcsileg ,,annulálja”, mintegy megsemmisíti a másik felnőtt férfit, a szigorú apafigurát, Mr. Darlingot. Utóbbi egy kutyakennelben vezekelve végzi, előbbit pedig felfalja az Idő egy ketyegő krokodil képében. A színpadi adaptációkban egyébként gyakran ugyanaz a színész alakítja Hook kapitányt és Mr. Darlingot. Az örökifjú Péter a darab folyamán háromszor is visszautasítja az érzelmi elköteleződést illetve a szexualitást, hiszen mind Wendy, mind Csingiling, mind pedig Tigrisliliom romantikus közeledését figyelmen kívül hagyja. A mese időtlen, szimbolikus voltát ma is ünneplik a kritikusok, azonban a valóságban az alkotás szinte kísérteties módon előrevetítette Barrie ,,múzsáinak” további sorsát. A darab premierje után néhány évvel Arthur Llewelyn-Davies megbetegedett, és az egymást követő operációk ellenére 1907-ben meghalt. Felesége, Sylvia sosem heverte ki teljesen ezt a csapást, hamarosan nála is rákot diagnosztizáltak. A műtét sajnos lehetetlen volt, 1910-ben ő is elhunyt, árván hagyva az öt Llewelyn-Davies fiút, George-ot, Jack-et, Peter-t, Michael-t és Nico-t. Ami 1901-ben a közös nyaraláson még jó mókának tűnt, az hirtelen nyomasztó valósággá változott: az Elveszett Fiúk egyedül maradtak a világon, egy érzelmileg kevéssé stabil Pán Péter, vagyis Barrie gondjaira bízva.
Mary Blair terve a Disney 1953-as rajzfilmjéhez
Barrie, aki Sylvia végrendeletében a fiúk gyámjaként volt megjelölve, a következő évtizedben semmit sem ír és teljesen a fiúk nevelésének szenteli az idejét, azonban a tragikus helyzet sikeres feldolgozása vélhetően szakembereket igényelt volna, nem pedig egy magába forduló, szintén gyermekkorában sérült drámaírót. Ettől függetlenül Barrie, aki időközben elvált a feleségétől, valóban őszintén igyekezett mind anyagilag, mind érzelmileg támogatni gyámfiait, és az öt Davies fiú közül három idő előtti halálát aligha varrhatjuk mindenestől az ő nyakába, főleg nem Georges-ét, aki Flandriában esett el az első világháború idején. A sors újabb fintora, hogy a valóságban szomorúan végződő történetet azóta is sikeresen használják például irodalomterápiás üléseken - a címszereplő egy pszichológia jelenség névadójává is vált - arról nem is szólva, hogy számtalan azóta született katarktikus feldolgozásban él tovább Barrie meséjének gyógyító, felszabadító ereje. Az április végén debütáló élőszereplős film a sokadik, és vélhetően nem az utolsó a sorban, hiszen Pán Péter történetén keresztül a mindenkori néző is újból rádöbbenhet arra, hogy felnőni a legeslegnagyobb kaland.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.