Családi tragédiákból született Pán Péter története

Különös titka van az immár 120 éve hatalmas sikereket arató mesének.

pp.jpgA szerző egyik nevelt fia, Michael Pán Péterként, Maude Adams az egyik színpadi változat címszereplője és Edward Mason grafikája

Minden gyerek felnő egyszer, kivéve egyet  – J. M. Barrie ezzel a mondattal kezdi világszerte jól ismert meséjét, azt a mesét, amelynek hamarosan vadonatúj élőszereplős adaptációja debütál a Disney+ kínálatában. Vajon miért mozgatja meg a filmesek fantáziáját még mindig ez a majd 120 éves történet, amit Barrie egyik gyámfia, Peter, felnőttkorában csak a “rettenetes mestermű”-nek nevezett?

A Pán Péter sikerének egyik kulcsa az volt, hogy a 20. század elején valóságos aranykorát élte a gyerekirodalom Angliában. Maga a folyamat valamikor az 1800-as évek vége felé kezdődött: a viktoriánus társadalom egyenesen bálványozta a kisgyermekeket, mert a tisztaság, a romlatlanság ideálját látta bennük. Valóságos robbanás következett be a gyerekjátékok és gyerekruhák gyártásának terén is: a szülők több időt töltöttek közös játékkal, megnőtt a gyerekekkel együtt töltött idő értéke, a gyerekkönyvek pedig igyekeztek a szülők és a csemeték igényeit egyaránt kielégíteni. A 20. század elejére ez a koncepció annyiban módosult, hogy az edwardiánus társadalom már korántsem a romlatlan angyali lényeget látta a kisgyermekben, hanem sokkal inkább egyfajta könnyed, gondtalan hedonizmus megtestesítőjét, ami valamiképpen összhangban volt az első világháború előtti Anglia optimista, életigenlő szemléletével. A gyerekkor már nem csupán egy tréning volt, ami felkészít a felnőtt életre, hanem egy gazdag, önmagában is értékes, visszahozhatatlan időszak, amire a felnőttek hiába vágyakoznak. Mindezt vegyítsük némi nosztalgiával az iparosodás előtti zavartalan pásztoridill, a romlatlan Természet iránt, és máris készen áll a terep olyan klasszikusok számára, mint a Békavári uraság és Barátai, Nyúl Péter, Micimackó, vagy éppen Pán Péter. Ahogy Jackie Wullschläger írja az angol gyermekirodalomról szóló monográfiájában (Inventing Wonderland, 1995), Pán Péter meséjét tulajdonképpen az különbözteti meg a többitől, hogy a megírása után már-már kísérteties, ijesztő módon elkezdett valóra válni, ami nemcsak az író további életére volt hatással, de egyben valamiféle végzetszerű pecsétet ütött az egész történetre. Nem csoda hát, ha a rendezők azóta is rengeteg feldolgozásra váró konfliktust találnak a Pán Péterben, és ez aztán újabb és újabb adaptációkat inspirál, akár a színházban, akár a filmvásznon.   

james_matthew_barrie00.jpegJ. M. Barrie akár saját magára is vonatkoztathatta volna fő művének kezdő sorait, hiszen egy családi tragédia folytán igen sajátosan alakult a gyerekkora. Bátyja, aki édesanyjuk kedvence volt, 13 éves korában meghalt egy korcsolya balesetben, a kis James pedig azontúl igyekezett mindenben az elveszített testvér pontos mása lenni (hordta a ruháit, megtanult fütyülni, stb.). Édesanyját ugyan sikerült ezzel a kegyes csalással meggyógyítania, azonban ő maga mintha benne ragadt volna a szerepben, egy 13 éves fiú szerepében, és képtelen volt továbblépni a felnőtt léttel együtt járó további pozíciók, betöltendő helyek felé. Ez a fajta érzelmi instabilitás (valamint rendkívül alacsony termete) nem akadályozta meg azonban abban, hogy iskolái elvégzése után sikeres drámaíró váljék belőle. Kísérletképpen meg is nősült 1894-ben, noha valószínűsíthető, hogy feleségével, a színésznő Mary Ansell-el soha nem éltek valójában együtt, és a közös háztartás üres díszlet volt csupán. Furcsa módon a családalapítástól visszariadó Barrie éppen feleségének szánta kárpótlásul azt a kölyök bernáthegyi kutyát, Porthost, aki nemsokára elvezette őt álmai tökéletes családjához. Hogyan történhetett ez? 1897 nyarára az író napi rutinjának részévé vált a Porthossall tett hosszú séta a Kensington Parkban, egy napon pedig két kisfiú csatlakozott hozzá, Georges és Jack. A fiúk éppen a dadájukkal kirándultak, mikor felkeltette érdeklődésüket az óriási kutya. Barrie-t egészen elbűvölte a két karakán, jókedvű gyerek, akik azontúl gyakran csatlakoztak hozzá kutyasétáltatás közben. A többnyire magányos életmódot folytató író 1897 szilveszterét egy exkluzív vacsorapartin töltötte, ahol teljesen megbabonázta a mellette ülő ismeretlen, gyönyörű nő. A vacsora végeztével a hölgy egy mozdulattal a táskájába söpörte az összes elérhető bonbont az asztalról. Ezt látva az író közismert félénkségét legyőzve megkérdezte, kinek viszi a sok édességet, a nő pedig mosolyogva válaszolt: Péternek. Kiderült, hogy a szép ismeretlen nem más, mint Sylvia Llewelyn-Davies, a parkból már jól ismert Georges és Jack, valamint Peter, a harmadik és egyben legkisebb fiú édesanyja. Férje, Arthur Llewelyn-Davies híres ügyvéd, ő maga pedig egy jó nevű művészcsalád sarja, született du Maurier lány, az író Georges du Maurier lánya, illetve az ismert színművész, Gerald du Maurier testvére. Az a tény, hogy Barrie éppen az apja egyik regénye, a Peter Ibbetson nyomán nevezte el a kutyáját Porthosnak (nem, nem a három muskétás inspirálta a névválasztást) különösen mulattatta Sylviát, és a véletlenek különös összjátéka folytán a két ember szinte varázsütésre szoros barátságot kötött. Barrie a továbbiakban mondhatni állandó tagjává vált a népes Llewelyn-Davies családnak, cserébe viszont egyre inkább elidegenedett saját feleségétől, Marytől. Messzire menekülve a felnőtt léttel együtt járó felelősségek elől, Barrie egyfajta második, boldog, kissé eszképista gyermekkorát élte: csendben rajongott Sylviáért (valószínűsíthető, hogy teljesen plátói módon), jól kijött Arthurral, a gyerekekkel pedig tökéletes csapatot alkotott. 1901 nyarán csodálatos szünidőt töltenek így mindnyájan együtt, amit egy korabeli fotóalbum is bizonyít: Porthos papírmasé jelmezben tigrist játszik, Barrie Swarthy kapitány, a gonosz kalóz szerepét ölti magára, aki ellen a fiúk lelkesen és vállvetve küzdenek. Ez a közös nyaralás illetve a közösen kitalált történetek adják meg tulajdonképpen Barrie számára a Pán Péter alapját. Az, hogy a történet mélyén tulajdonképpen a saját vágyai és félelmei lüktetnek, csak még inkább növeli a mese magnetikus erejét, noha maga Barrie eleinte nem bízott a darab színpadi sikerében. Olyannyira, hogy impresszárióját, az amerikai Charles Frohman-t hosszasan kérlelte, vállalja el a produceri feladatokat. ,,Pénzt nem fog hozni, de ez az én kis álomgyermekem” – mondta, majd megígérte Frohman-nak, hogy kárpótlásul ír neki később egy kasszasiker darabot, csak segítsen most a Pán Pétert színpadra vinni. Frohman érdekes módon ráharapott az ötletre, ám az ideges szerző még az utolsó pillanatokban is javításokat eszközölt a darabon, halogatta a premiert, és meg volt róla győződve, hogy az előadás teljes katasztrófa lesz, ami veszélybe sodorja egész addigi drámaírói hírnevét. 1904 december 27-én elérkezett a pillanat, a Pán Péter régóta várt premierje a londoni Duke of York’s színpadán. Az előadás egészen elsöprő és katartikus erejű volt. A hitetlen Barrie ugyan előzőleg megbeszélte a zenekari árokban működő zenészekkel, hogy ők tapsolnak majd a darab drámai tetőpontján Pán Péter kérdésére (,,Tapsoljon most, aki hisz a tündérekben!”), azonban erre végül nem volt semmi szükség: a felajzott közönség olyan tapsorkánban tört ki a kellő helyen, hogy a Pán Pétert alakító Nina Boucicault elsírta magát a nyílt színen.

83557_57.jpegA szeretet és a lelkesedés, amivel a felnőtt közönség a kezdetektől körülvette a darabot, szinte lehengerlő volt. A cserkészmozgalom megalapítója, Robert Baden-Powell nagyban inspirálódott az előadásból, és gyakran idézett fel részleteket belőle, a későbbi sarkkutató Scott kapitány rajongása jeléül Peter-nek keresztelte saját kisfiát és meghívta Barrie-t keresztapának, A. A. Milne levélben áradozott a darabról a barátainak, etc. Hogy a gyerekközönség megőrült érte, az valamivel kevésbé meglepő. Nina Boucicault tökéletes Péter volt (sokak szerint a legtökéletesebb a darab történetében), Hook kapitányt Sylvia bátyja, Gerald du Maurier alakította a színpadon, a gyerekeket pedig állítólag lehetetlen volt kitépni a székből és elvonszolni a színházból az előadás befejeztével. Még a legszőrösszívűbb kritikusok is úgy nyilatkoztak, hogy “a darab teljesen egyedülálló a maga nemében, egy kivételes képzelőerő alkotása”. A Pán Péter az elkövetkező 10 évben a karácsonyi szezon állandó sikerdarabja volt, noha 1914-ben a háború miatt kivették belőle a címszereplő híressé vált mondatát (,,Meghalni jó nagy kaland lesz”). Ezt a mondatot egyébként Barrie producere, Charles Frohman parafrazeálta 1915-ben, amikor a németek elsüllyesztették a Lusitania hajót, melynek fedélzetén Frohman éppen New Yorkból Angliába utazott. Barrie-ék a színházi effektek terén is nagy újítónak bizonyultak, a repülés például különösen elvarázsolta a közönséget, Csingiling tündért pedig egy tükörrel irányított fénysugár jelenítette meg a színpadon, ami szintén ötletes megoldásnak bizonyult. A Disney filmek ábrázolásmódjával ellentétben az eredeti Péter nem csupa zöldet viselt, hanem sokkal inkább őszi színeket, vöröset-gesztenyebarnát, bár a mai modern színházi adaptációkban sokszor már a fiatal James Dean-t idéző fekete bőrdzsekiben láthatjuk őt. A színpadon eleinte nők alakították Péter szerepét, akinek a neme a darabban amúgy sem jelentős, hiszen azt mondja magáról, “az ifjúság vagyok, az öröm, egy kismadár aki most pattant ki a tojásból”, de a karakter sokféle rétege miatt mindenképpen fontos volt, hogy felnőttek játsszák. Eredetileg a görög mitológiában Pán egy félisten, a vadon, a természet, a pásztorok védő szelleme, Barrie azonban a saját pszichéjéből merítve sajátos tulajdonságokkal és jelentéssel ruházta fel az ő Pán Péterét. Gondoljunk csak bele: az örök gyermek győzelmet arat a maszkulin ,,férfias férfi”, Hook kapitány felett, akinek kampója és szivarja a férfiasság szimbólumaiként is értelmezhetők, illetve erkölcsileg ,,annulálja”, mintegy megsemmisíti a másik felnőtt férfit, a szigorú apafigurát, Mr. Darlingot. Utóbbi egy kutyakennelben vezekelve végzi, előbbit pedig felfalja az Idő egy ketyegő krokodil képében. A színpadi adaptációkban egyébként gyakran ugyanaz a színész alakítja Hook kapitányt és Mr. Darlingot. Az örökifjú Péter a darab folyamán háromszor is visszautasítja az érzelmi elköteleződést illetve a szexualitást, hiszen mind Wendy, mind Csingiling, mind pedig Tigrisliliom romantikus közeledését figyelmen kívül hagyja. A mese időtlen, szimbolikus voltát ma is ünneplik a kritikusok, azonban a valóságban az alkotás szinte kísérteties módon előrevetítette Barrie ,,múzsáinak” további sorsát. A darab premierje után néhány évvel Arthur Llewelyn-Davies megbetegedett, és az egymást követő operációk ellenére 1907-ben meghalt. Felesége, Sylvia sosem heverte ki teljesen ezt a csapást, hamarosan nála is rákot diagnosztizáltak. A műtét sajnos lehetetlen volt, 1910-ben ő is elhunyt, árván hagyva az öt Llewelyn-Davies fiút, George-ot, Jack-et, Peter-t, Michael-t és Nico-t. Ami 1901-ben a közös nyaraláson még jó mókának tűnt, az hirtelen nyomasztó valósággá változott: az Elveszett Fiúk egyedül maradtak a világon, egy érzelmileg kevéssé stabil Pán Péter, vagyis Barrie gondjaira bízva.

art_of_peter_pan_g_92.jpegMary Blair terve a Disney 1953-as rajzfilmjéhez

Barrie, aki Sylvia végrendeletében a fiúk gyámjaként volt megjelölve, a következő évtizedben semmit sem ír és teljesen a fiúk nevelésének szenteli az idejét, azonban a tragikus helyzet sikeres feldolgozása vélhetően szakembereket igényelt volna, nem pedig egy magába forduló, szintén gyermekkorában sérült drámaírót. Ettől függetlenül Barrie, aki időközben elvált a feleségétől, valóban őszintén igyekezett mind anyagilag, mind érzelmileg támogatni gyámfiait, és az öt Davies fiú közül három idő előtti halálát aligha varrhatjuk mindenestől az ő nyakába, főleg nem Georges-ét, aki Flandriában esett el az első világháború idején. A sors újabb fintora, hogy a valóságban szomorúan végződő történetet azóta is sikeresen használják például irodalomterápiás üléseken - a címszereplő egy pszichológia jelenség névadójává is vált - arról nem is szólva, hogy számtalan azóta született katarktikus feldolgozásban él tovább Barrie meséjének gyógyító, felszabadító ereje. Az április végén debütáló élőszereplős film a sokadik, és vélhetően nem az utolsó a sorban, hiszen Pán Péter történetén keresztül a mindenkori néző is újból rádöbbenhet arra, hogy felnőni a legeslegnagyobb kaland.

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr118108614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása