Tenger Média

Stan Lee szerint Orczy Emma álmodta meg képregényhőseinek prototípusát, a rettenthetetlen vörös Pimpernelt.

Wonder Woman, Iron Man, Superman, Black Widow… ki hitte volna, hogy korunk  szuperhősei egy külhonba szakadt magyar bárókisasszonyig tudják visszavezetni az eredetüket?

Báró Orczy Emma – Forrás: Wikipédia

Talán túlzásnak hangzik, de maga Stan Lee, a Marvel univerzum egyik alkotója nyilatkozott így Orczy Emma kalandregényének főszereplőjéről, ezért a felvetés mindenképpen elgondolkodtató. Adott tehát egy kissé hiú és piperkőc 18. századi angol nemes, Sir Percy Blakeney, aki üres óráiban átrándul a La Manche csatorna túloldalára, hogy fittyet hányva minden veszélynek halálra ítélt francia arisztokratákat mentsen meg a guillotine alól. A sikeres küldetés végeztével rendszerint egy kártyát hagy hátra kis piros virággal, melynek közismertebb magyar neve korántsem hangzik túl hívogatón (mezei tikszem, képzeljünk csak el ezzel a címmel egy sikerkönyvet), azonban az angolszász országokban scarlet pimpernel-ként ismerik, tőle kölcsönzi tehát hősünk a nevét.  

„A vörös pimpernel, kisasszony, voltaképp nem egyéb, mint egy kis útszéli gyom, de egyszersmind ez a név szolgál arra is, hogy mögéje rejtőzhessék a legjobb, legbátrabb, legnemesebb ember, aki valaha élt s aki ennek a névnek leple alatt végzi mindazt a nemes, önzetlen dolgot, amire vállalkozott.” – hangzik el találóan a regényben. Természetesen nem állítjuk, hogy annak idején Orczy Emma teljesen egyedülálló dolgot talált fel, hiszen a kettős életet élő hős vagy az úgynevezett ,,szupererő” már a görög mitológiában is létezett, azonban Orczy felruházta hősét a korra jellemző vonásokkal, és kitalált számára egy jól megjegyezhető, egyedi emblémát, a vörös pimpernelt, amellyel Sir Blakeney mintegy ,,szignózza” a jótetteit. Ez a bizonyos egyedi szignó a Vörös Pimpernel sok későbbi utódjánál visszaköszön majd, lásd Zorro hanyagul felkarcolt Z betűit, vagy akár Batman denevér jelvényét. Ráadásul minden nemes törekvése ellenére Orczy hőse korántsem tökéletes: kissé túl sokat ad az öltözködésre, hiú, fontoskodó, tehát gyarló emberként is könnyen lehet vele azonosulni, márpedig napjainkban a szuperhősös filmek kifejezetten súlyt helyeznek arra, hogy a hős is hibázhat, ő sem makulátlan. Orczy Emma, aki valódi self-made man karriert futott be Angliában, valószínűleg büszke lenne arra, hogy ma már a női szuperhősök is markánsan jelen vannak a szórakoztatóiparban, gondoljunk csak Marvel Kapitányra vagy éppen Wonder Woman-re. Sőt, magából Orczy Emmából is szuperhős lett, hiszen főszereplőjévé vált Ruff Orsolya tavaly megjelent ifjúsági regényének, az Orczy Mimi kalandjai-nak. Gondolkodjunk csak el egy pillanatra a női szuperhősök eredettörténetén: Wonder Woman születése idején még újdonságnak hatott, hogy a háború miatt támaszuktól megfosztott nők helytállnak egyedül a munka világában, kedvességük, empátiájuk, érzékenységük pedig gyengeség helyett akár egyfajta ,,szupererő”-ként is felfogható. A viktoriánus korban ez még korántsem volt ennyire egyértelmű: az a London, ahová Orczy Emma alig 15 évesen megérkezett, úgy 1880 táján, szigorú keretek között képzelte el a női létet. Ruff Orsolya az Orczy Mimi kalandjaiban pontos képet fest a korabeli viszonyokról: egy fiatal hölgy szabálykövető, nem szállhat fel egyedül tömegközlekedésre, nem léphet be kísérő nélkül a kávéházba, nem bolyonghat sötétedés után az utcákon, és pláne nem ütheti bele az orrát a férfiak dolgába. Noha a regény semmiképpen nem minősül életrajznak, sokkal inkább egyfajta színes, izgalmas, fiktív detektívregénynek mintegy Enola Holmes (újabb női szuperhős!) nyomdokain haladva, az író számos valós epizódot beemelt a történetbe Emma életéből. Volt miből válogatni, hiszen a bárókisasszony Magyarország egyik régi történelmi családjának tagjaként már kisgyermekként izgalmas fordulópontok tanúja volt. Például magyarországi birtokukon a gépesítés ellen fellázadt kétkezi munkások egyszer felgyújtották a terményeket, véletlenül pont a kis Emma születésnapjának estéjén, ez az ominózus eset is bekerült a könyvbe, csakúgy, mint a szeretett lánytestvér korai, tragikus halála. A Magyarországon és Franciaországban eltöltött évek után (Emma Brüsszelben illetve Párizsban végezte iskoláit) a család végül Angliában telepedett le, ahol sok hányattatás után úgy érezték, végre békére leltek. Nem csodálhatjuk hát, hogy Orczy Emma élete végéig Angliát tartotta valódi otthonának, határozott politikai nézetei voltak e téren, a világháborúk idején is aktívan védte az angol érdekeket. Az a London tehát, aminek a miliőjébe Orczy szinte még félig gyermekként belecsöppent, tele volt ellentmondásokkal: az ipar elképesztő léptékben fejlődött, a luxus és a nyomor kéz a kézben járt az utcákon, a gyorsan változó környezettel pedig kénytelen volt lépést tartani, aki nem akart lemaradni. Orczy Emma, akit szülei kényelmes életre szántak (leginkább azt szerették volna, ha a rajzoláshoz vagy a zenéléshez mutat tehetséget, édesapja ugyanis sikeres zeneszerző volt) azért kezdett el írni, mert férjhez ment egy fiatal, nem túl vagyonos illusztrátorhoz.

A házasságuk ugyan boldog volt, de már a kezdetektől pénzügyi gondokkal küzdöttek, Emma pedig, aki sem a festészethez, sem a zenéléshez nem mutatott végül kellő affinitást, elhatározta, hogy íróként fogja újradefiniálni magát, megteremtve ezáltal a biztos megélhetést mindkettejük számára. Szokatlan, merész lépés volt ez akkor, és meglepő módon be is vált: Orczynak valóban volt érzéke a történetmeséléshez, a Vörös Pimpernel olyannyira népszerű lett, hogy 1905 és 1940 között több sikeres folytatás, mai szóval sequel készült belőle, a kezdetben anyagi gondokkal küzdő párnak így évekkel később már villára is futotta a Côte d'Azur-ön. Sikeres, befutott íróként Orczy Emma a Detection Club egyik alapító tagja lett, a társasághoz olyan híres szerzők tartoztak, akik a detektíves-borzongatós műfajban alkottak nagyot, úgymint Agatha Christie, Ronald Knox vagy éppen Dorothy L. Sayers. Emma ugyanis még írói karrierje kezdetén detektívtörténeteket adott le a The Royal Magazine számára, egyébként már csak emiatt is találó, hogy Ruff Orsolya éppen egy hasonló műfajba ágyazta tavaly a kis Mimi történetét. Akik pedig már egyszer rákaptak a kaland ízére, azoknak mindenképpen jó hír, hogy idén márciusban jön a folytatás, A kámforrá vált párizsi örökös, amely ezúttal Franciaországba röpít minket, Mimit és a többi félig fiktív, félig valós szereplőt.

Anthony Andrews és Jane Seymour in Vörös Pimpernel c. filmben (1982)

Ruff Orsolya, aki már a Zöld Macska trilógiában illetve a Volt egy ház című könyvében is szeretett erős női főszereplőkkel dolgozni, egy interjú során elmondta, mennyire fontos volt számára, hogy hőse ezúttal is egy vagány, talpraesett kislány legyen, aki nem fél rákérdezni a dolgok miértjére, és nem rest utánajárni annak, amit nem tud. Egy hasonló üzenettel bíró ifjúsági regényhez pedig keresve sem találhatott volna jobb alapanyagot Orczy Emmánál, akinek egész élete azt példázza, hogy nőként sem vagyunk elveszettek, akár egy idegen országban, akár egy folyamatosan változó, gyorsan iparosodó világban kell megállnunk a helyünket. Ez az üzenet ma is abszolút releváns: ma, amikor a türelem, a gondoskodás vagy az empátia ugyanúgy része kell legyen a női minőségnek, mint a férfias, határozott cselekvés, vagy a válsághelyzetben meghozott gyors, helytálló döntés. Akik Emmához hasonlóan írással keresik a kenyerüket, szintén új kihívásokkal néznek szembe: a mesterséges intelligencia és a fordítóprogramok világában el kell hinnünk, hogy továbbra sem vehetik el tőlünk azt, amit megtanultunk, hogy a nyomtatott szónak van értelme, van helye az egyr digitalizálódó környezetben, és a személyiségünk plusz értéket ad mindenhez, amit leírunk vagy kimondunk életünk során. Vigyázat! A női szuperhősök kora még nem ért véget. Csak most kezdődik el igazán.