Tenger Média

Teszárek Csaba nemcsak A szomjas troll rímeit tartja kordában, de Frankenstein szörnyeként is legendásat alakít.

Teszárek Csaba A Szomjas Trollban – Fotó: Piti Marcell

Ugyan zárkózott embernek tartja magát, mégis sokat mesélt a szenvedélyes asztalosról és a Kreatúráról, az úton levésről és a szerepek megéléséről a Budapest Bábszínház 44 éves művésze, aki húsz éve szerződött az Andrássy útra, és azóta a legváltozatosabb műfajú előadásokban aratott zajos sikereket.  

Jártál már a finnek fagyos fenyvesében vagy a zordon fjordok vidékén?

Egyszer Norvégiában forgattunk télen egy mesejátékot Oslo mellett nagyrészt városi körülmények között, de volt egy erdőszéli jelenet is mínusz húsz fokban. Emlékszem, hat réteg nadrág és nyolc réteg felső volt rajtam, a szám sem mozdult. Ennyire fázni nem szeretek. Svédországban is jártam, a Budapest Bábszínház társulatával, egy fesztiválon, ahová az Übü királyt vittük, de az tavasszal volt. Ez a két valós skandináv élményem van.

Mérföldkő lehet számodra A szomjas troll abban a tekintetben, hogy egyszemélyben játszod, lubickolhatsz benne, ráadásul ismét zenélhetsz...

Soha nem gondolkodtam kimondottan egyszemélyes előadásban, tulajdonképpen maga a darab húzta be ezt a szerepet. Jött az ötlet, a lehetőség, találni kellett egy olyan karaktert, aki jól áll a meséknek. Több olyan előadásunk van, amelyben kollégáimmal együtt sok mindent csinálunk egyszerre a színpadon, de olyan szerepem még tényleg nem volt, amelyikben ennyi mindent kell uralni és átfogni a bábokon túlmenően, tárgyakat, fiókokat, faforgácsokat, hangszereket, a szövegről nem is beszélve. Varró Daninak ez a három verses meséje szózene. Olyan mintha beülnél egy csónakba és eveznél le a Dunán, vannak benne örvények, vannak benne áradások, de nincs megakadás.

Hogyan sajátítottad el ezt az 55 perces szövegfolyamot? Esetleg meghallgattad a mesék hangoskönyv verzióját?

Több oldalról támogattam a szövegtanulást, sokszor felmondtam, mi több, le is írtam. Megláttam a papír-írószer boltban egy Pukka Pad feliratú gyönyörű füzetet, amiről eszembe jutott az egyik szereplő, Jukkapekka, így hát rögtön megvettem és nyáron apránként leírtam a szöveget. Aztán felmondtam magamban, sőt mindenféle élethelyzetben felidéztem. Elkezdtem ugyan hallgatni a hangoskönyv első meséjét, de aztán úgy voltam vele, hogy mégsem szeretném meghallgatni az egészet, mint ahogy a Frankenstein filmet sem akartam megnézni, amikor a Frankensteint próbáltuk. Szeretek a rendezőre, a saját ötleteimre és az alkotó stábra hagyatkozni, meg arra, ami belőlem fakad.

A próbafolyamatot megelőző előkészítő munka volt talán a legizgalmasabb. Gimesi Dóra dramaturggal, Hoffer Károly látványtervezővel és Cseri Hanna rendezővel leültünk és lépésről-lépésre találtuk ki, hogy ki is legyen ez a mesélő, mi legyen a helyszín. Arra jutottunk, hogy ő egy szenvedélyes asztalos, aki belefeledkezik a mesélésbe, na de ki kellett találnunk az indítékait, hogy miért is akar mesélni... Volt egy előképem. Egyszer egy forgatáson várakoztam, ahol ült mellettem egy másik színész, aki abban a teljesen hétköznapi helyzetben – csakhogy teljen az idő – elkezdett nekem bűvésztrükköket mutogatni kártyapaklival, pénzérmékkel. Kiderült, hogy másodállásban bűvészkedik, és látszott, hogy ez a lételeme. Engem akkor ez nagyon megérintett, úgyhogy mondtam is az alkotócsapatnak, hogy azt szeretném, ha ebből a fickóból is csak úgy felbugyogna a mese, és hogy az előadás eleje inkább ilyen hétköznapi kezdés legyen, mintsem szcenírozott. Hogy kezdje unottan oktatni a faipari alapismeretek órát, hogy aztán érzékelhető legyen a kontraszt, amikor a bábokat elővarázsolja. 

Teszárek Csaba A Szomjas Trollban – Fotó: Piti Marcell

Bár a ritmus és a rímek segítenek, de azért nem lehetett könnyű megbirkózni a szöveggel. Nekiugranál a Kalevalának is? És egyáltalán, kell még ezek után bemelegítésnek nyelvtörőket mondogatnod az előadások előtt?

Azért a Kalevalának lehet, hogy nem ugranék neki. (nevet) Van egy pár nyelvtörő, amiket bemelegítésként mindig elmondok, de mostanában az előadások előtt az egyik kedvenc könyvemből olvasok fel hangosan egy oldalnyi szöveget, amiben van központozás, tagolás, jól be lehet vele melegíteni. Ezt nem lehet ellébecolni, ebben a szövegáramlatban vannak kritikus pontok, amikor érzem, hogy épphogy csak át tudok döccenni. Főleg A kis hablegény, Jesper történeténél, ahol többszörösen összetett Andersenre hajazó körmondatok vannak. Az egy nagyon alattomos szöveg, ha szabad így fogalmaznom, nagyon furcsán tettem magamévá, de nagyon szeretem, és nagyon sokat tanultam belőle a szövegtanulás technikájáról is. Olyan ez az előadás, mint egy védőháló nélküli kötéltánc, mert elindulok, megyek-megyek, és nem vagyok benne biztos, hogy átérek. Nagy a mélység, sok a hibalehetőség, néha el is veszíthetem az egyensúlyomat, de szerencsére valahogy mindig vissza tudom billenteni magam úgy, hogy irányban maradjak. Sokat segít, hogy a szöveget cselekvések sora kíséri. A Diótörőben tapasztalhattam ezt először, ahol a zene egy olyan hívószó volt, ami egyik helyzetből a másikba lendített, ami által tudtam, hogy melyik kellékhez mikor kell nyúlni, milyen hangoknál kell kitartani egy mozdulatot. A zenés bábműfajból rengeteget tanultam precizitás és rögzítés szempontjából. Talán mégis ez a mozdulathoz való hozzárendelés a védőháló kötéltánc közben. Ami a ritmust illeti, Kelenföldön nőttem fel, ahol a házunk egyik oldalán a vonat ment, másik oldalán a villamos, vagyis folyamatosan ritmus vett körül, és ettől azóta sem szabadulok. Ráadásul a főiskolán a fantasztikus Sári László tanított bennünket kreatív zenére, aki képes volt leállítani az órát, csak hogy hallgassa, hogy odakint milyen tempóban kalapálnak. Sajnos én is hajlamos vagyok bizonyos cselekvéssorokat ritmusra végezni: leteszem a telefont, lehúzom a cipzárt, kihúzom a széket, leülök, tehát az élet számomra egy teljes ritmusorgia, figyelem, hogy mikor van lehetőségem dolgokat ritmusra megcsinálni. Azt hiszem ez ilyen alkati dolog.

Illik hozzád ez a tajga közepén remete életet élő, szórakozott asztalos szerep. Nyilván szeretsz meséket mondani és játékos is vagy, ami egy bábművésznél gondolom alap. Civil emberként is ilyen sztorizgatós vagy? Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a hétköznapi helyzetek zavarba hoznak. Szóval alapvetően mégis inkább zárkózottabb típus vagy?

Zárkózott vagyok, igen, és hangulat kell ahhoz, hogy elkezdjek sztorizni. Ha mondjuk nyolcan ülünk körben, általában nem én vezetem a beszélgetést, én az a csóka vagyok, aki társaságban ritkán szólal meg, de akkor vicceset mond, vagy talán meg sem szólal. Inkább megfigyelő vagyok, mint irányító, magamba szívom az emberek hangulatát. A színpadon is valahogy akkor tudok könnyebben felszabadulni, ha kevesebben vannak a nézőtéren, a kisszínpadi produkciókat sokkal jobban kedvelem.

Jeles Bálint Bence és Teszárek Csaba a Frankensteinben – Fotó: Piti Marcell

A szomjas trollhoz képest drámaibb szerepekben és felnőtteknek szóló előadásokban is láthat a közönség, melyekben elgondolkodtató mélységeket is megmutathatsz. A már említett mindig teltházas Frankensteinben a Kreatúrát mozgatod két kitűnő színészkollégáddal (L. Nagy Attila és Bartha Bendegúz), akinek szellemét jeleníted meg egy óriásbáb feje mögül előbújva. Nagyon sok dráma van abban a szerepben, igazán megható alakítás. Mennyire kellett ahhoz mélyre ásnod?

Nagyon. Ez egy nagyon szomorú és nehéz szerep, de már az olvasópróbán azt éreztem, hogy minden vetületét értem. Gyerekkorom óta ez a létbevetettség foglalkoztat, hogy miért vagyunk ezen a földön, nem hiábavaló-e itt ez a nagy tömeg, egyáltalán mi felé tartunk, mi lesz belőlünk, hogyan válunk valamivé, és ennek a karakternek is ezek a fő kérdései. Azt gondolom, hogy ez az egyik legemberibb szerep, amivel valaha is találkoztam, annak ellenére, hogy általában szörnyként él az emberek fejében. Engem az esendőség érdekel leginkább, és az, hogy mitől egyedi valaki. Ez a figura nagyon nagy utat jár be, mégis predesztinálva van arra, ami felé tart, mert ugye tragikus magány az, amit visel, hisz nincs senki hozzá illő. Az előadások alatt nagyon sok érzés jön föl a gyerekkoromból, végig nagyon intenzíven érzek mindenfélét, születésemlékek, elmúlásemlékek, traumák, az életemben történt nehézségek, válaszutak elé állás emlékei is feltörnek. Valahogy olyan, mintha minden egyes alkalommal összefoglalnám kicsit az életemet, az érzelmi, pszichológiai fejlődésemet. Sokszor érzek megtisztulást, vagy úgy jövök ki az előadásról, mintha egy terápián lettem volna, azáltal, hogy olyan dolgokat mondok ki, amik nagyon intimek és személyesek. És azzal, hogy azokat elmondom, valahogy egy terhet teszek le. Miközben nagyon technikai a műfaj, és azon túl, hogy szellemileg és lelkileg megformálom a szerepet, gyakorlás és centik kérdése is, hogy tényleg jó legyen.

Múlt évben töltötted 20. jubileumi évadodat az idén szintén jubiláló Budapest Bábszínházban, a Színművészeti Főiskola elvégzése után rögtön ide szerződtél. Eddigi szerepeidet tekintve szép hosszú listát tudhatsz magadénak, köztük az irodalomtörténet olyan kiemelkedő hőseivel, mint János vitéz, Trisztán vagy Ádám. Gondolsz arra ennyi idő távlatában, hogy szívesen játszottad volna, vagy játszanád őket báb nélkül is?

Nincs hiányérzetem, mert bár igaz, hogy bábbal a kezemben, de ugyanúgy meg kellett tanulnom Trisztán, János vitéz vagy Ádám szerepét... Ezek a nagy lírai hősök valahogy megtaláltak, de ezekből már egy kicsit kiöregedtem, ami teljesen rendjén is van. Persze Az ember tragédiájából bármit és bármikor szívesen játszanék, olyan hihetetlen mélységű anyag. Életem egyik meghatározó élménye, hogy foglalkozhattam Madách szövegével, ami szerintem magyar színésznek magyar színpadon hatalmas reveláció. Olyan kicsit, mint a Biblia, amiből eszembe jutnak igeversek, a Tragédiából pedig nap, mint nap eszembe jutnak mondatok, és ahogy elnézem a világ állapotát, tényleg mindenre van benne egy-egy örökérvényű utalás. 

Nyilván egy színész folyamatosan vizsgálja magát élete megélt szakaszai mentén – ahogyan jó esetben egy egészségesen önreflektáló átlagember is – és érik egyre többet, és kifinomultabbat átadni tudó előadóvá. Milyen fejlődési irányt látsz magad előtt?

Úgy gondolom nagyon fontos, hogy ne csak játsszunk, hanem fogalmazzunk a színpadon, mégpedig úgy, hogy hitelesítésként a szerep mögé tehessük a saját személyiségünket. Arra vágyom, hogy akármilyen szerepben vagyok, sallangmentesen létezhessek a színpadon. Hogy leszedhessem a fölösleget, ne akarjak túldíszíteni, csak a saját személyiségemet adjam, ahogyan a sok éve pályán lévő tapasztalt, idős színészek, akik puszta megjelenésükkel hitelesítik magukat. Rettentően empatikusnak kell lenni, hiszen sorsokat viszünk színre és ezeket a sorsokat nagyon-nagyon komolyan kell venni. Egy viccesebb óratörpe figurának is van egy sorsa, hiszen ő is bajban van, elrontott valamit, amit meg kell szerelnie. Úgy kell megmutatni egy utat egy szereppel, hogy bevonódhasson a közönség. De ugyanúgy fontos a megújulás, hogy ne ragadjak bele rutinokba. Hogy ne akarjak reprodukálni egy hangfekvést, hanem egyszerűen minden darabhoz, minden rendezőhöz és minden előadáshoz olyan alapvető kíváncsisággal álljak, a megszerzett tapasztalatok birtokában is, mintha a nulláról kezdeném. Blasek Gyöngyi kolleganőm nyitottsága például minta számomra, aki annak ellenére, hogy már a klasszikus időkben is játszott, most is minden koncepcióhoz naivan, őszintén és kíváncsian áll.

Blasek Gyöngyi és Teszárek Csaba a Frankensteinben – Fotó: Piti Marcell

A Bábszínházban nem rejtegetnek benneteket a paravánok mögött, de mocorog benned a „nagy kiugrás” iránti vágy? Sorozatokban is feltűnsz néha a képernyőn, a mozivásznon is meg-megfordultál már, nevezhetjük ezt egyfajta kikacsintgatásnak?

Alapvetően színész vagyok, teljesen mindegy, hogy egy báb van a kezemben vagy egy sapka van a fejemen egy élő játékban, tulajdonképpen a kettő egy tőről fakad, a báb egy technikai ráadás. Rám kifejezetten jó hatással van és frissen tart, ha más közegben is megfordulhatok. A színházban már nagyon ismerjük egymást és többnyire tudjuk, hogy mit hogy fogok, vagy hogy nem fogok csinálni a színpadon, úgyhogy egy új közeg mindenképpen jól hat, mert akár olyan dolgok is előjönnek, amiket esetleg újra kell fogalmazni, vagy amik esetleg rejtetten mégis bennem szunnyadnak. 

Sűrű évadjaid vannak, igen foglalkoztatott művésze vagy a színháznak. Hogyan kapcsolsz ki?

Úszom és szaunázok. Ja, tényleg, végülis akkor elég skandináv vagyok! (Nevet) Húsz éve csinálom, nagyon bírom ezt a forróból hidegbe való átmenet nélküliséget. Nagyon szeretek kirakózni is, igazán kikapcsol, sokszor rakok ki műalkotásokat, Chagall vagy Van Gogh képeket. Sokat olvasok, filmet nézek, zenét hallgatok. De az is nagyon kikapcsol, ha egyedül vagyok. Próbálok minél többet csöndben lenni. És van egy kis motorom, amivel suhanva egyfajta szabadság érzést élhetek meg, teljesen átmos. Szerintem bennünk, férfiakban eleve van egy ilyen menni és úton lenni akarás, hagyni magunk mögött a fákat, a helyeket, és csak haladni.

Most, hogy így hozzáedződsz a színpadi egyedülléthez, esetleg számíthat a közönség  esetleg egy önálló zenés Teszárek-estre is? Biztosan lapulnak a fiókod mélyén saját szerzemények is. 

Sajnos nem nagyon gyűjtöm a saját ötleteket, saját zenéket, igazából felkérésre szoktam zenét szerezni. Persze nagyon sokszor előfordul, hogy jön egy dallam és felgitározom vagy feldúdolom, de ilyesmi egyelőre nincs tervben. Bár nemrég beszélgettem Ötvös Andrissal, aki azt mondta, hogy ez az egyszemélyes dolog egy jófajta függőséget okozhat, ha már volt egy, lehet, hogy majd jön a következő. Mondjuk egyelőre örülök, hogy A szomjas troll összeállt, most nem tolnék ki magammal mégegyszer. De úgy érzem, hogy a versekkel van még dolgom, nem zárkóznék el egy zenés-verses est lehetőségétől. 

Egy pályatársad, Kosznovszky Márton nemrég példaképei között említett téged. Neked van szakmai példaképed, akár itthon, akár külföldön?

Marci nagyon kedveset és meghatót írt nekem a Frankenstein előadással kapcsolatban, igazán nagyon jólesik, hogy példaképeként említ. Nagyon sok embert szeretek és tisztelek, nehéz lenne egyetlenegyet kiemelni. Világéletemben azokat a nagy egyéniségeket szerettem, akik eltértek a szabályostól és mertek mások lenni, mertek máshogy fogalmazni. Nagyon szerettem például Feleki Kamillt, Páger Antalt. A kortársaim közül Keresztes Tomit, Fekete Ernőt említeném, de emberileg és szakmailag nagyon nagy példaképem a már említett Blasek Gyöngyi. Persze nagyon sok bábszínész van, aki technikailag lenyűgöz, akár Pályi János, akár Stephen Mottram, és fantasztikus az, amit Duda Paiva a függetlenítésben megmutat, ugyanakkor sokszor a velem egy színpadon álló kollégáimra is rácsodálkozom. 

Mi lennél, ha nem bábszínész lennél? 

Lehet, hogy irodalomtanár. Nagyon szeretem az irodalmat, szívesen átadnám mindazt, ami egy szövegben, egy szöveg mögött egy életrajzban, vagy akár egy egész életműben van. Vagy lehetnék gitáros egy rockzenekarban. Legkevésbé sem bírnám a hivatali munkát, akkor inkább mezőgazdasági munkát végeznék. Nagyon becsülöm azokat, akik valamit elvetnek és learatnak, vagy kistermelőként háztáji termékeket készítenek. De első nagy vágyam a buszsofőrség volt, ülni a volán mögött és egész nap meg sem állni.

Szeretsz úton lenni. Nem fontos a cél?

A színészet is önmagában állandó útonlét, nem olyan foglalkozás, mint például az író, akinek kinyomtatják a könyvét, megjelenik, kikerül a boltok polcára és kézzelfogható lesz, hanem mindig meg kell küzdeni az adott szereppel. Újra és újra meg kell dolgoznom érte, mindig újra kell fogalmaznom, reprodukálni kell, ami a szépsége és a fájdalmas múlandósága is egyben. Egyébként sokszor gondolok úgy a különböző színházi előadásokra, mint szigetekre, vagyis már a színházba menet úgy közlekedek, hogy azon a darabon jár az eszem, ahova épp meg fogok érkezni, mert azt kell belaknom, annak az állampolgára leszek egy ideig. Ellátogatok a Troll szigetre, onnan átmegyek a Semmi szigetre, onnan a Frankenstein szigetre, majd a következőre, mintha állandóan utazgatnék, és végülis ez így tök izgalmas. 

Téged milyen fából faragtak?

Talán mahagóniból. Nehéz, sűrű, de optimális hangszerfa, a Gibson elektromos gitárokat készítik belőle, nagyon jó rezonáns tulajdonságai vannak, akárcsak a kőrisnek, amit A szomjas trollban említek. És maga a mahagóni szó is nagyon tetszik. De persze én nem értek a fákhoz.