Tenger Média

1985-ben, a január 28-ról 29-re virradó éjszakán vették fel a mindezidáig legnagyobb összefogással készült világslágert. 

Fotó: Netflix/IMDb

40 évvel ezelőtt különös éjszaka virradt az amerikai popszakma színe-javára: öntörvényű, csapatmunkához kevéssé szokott sztárok voltak kénytelenek egymással együttműködni, azonban szorította őket az idő. A nem mindennapi összefogás egy nemes ügy érdekében jött létre: 1985-ben járunk, és a kezdeményező, Harry Belafonte pénzt akar gyűjteni az afrikai éhezők számára. A dolog az ő fejében még egészen egyszerűnek tűnt: végy egy üres stúdiót, töltsd meg A-listás sztárokkal, adj hozzájuk egy producert, és énekeljetek! A valóságban ez nem zajlott ennyire simán, ám az utókor csak örülhet ennek, hiszen máskülönben aligha válhatnánk most részeseivé az eseményeknek mi is. A Netflix nagy sikerű, másfél órás dokumentumfilmje egy fuvallatnyi hamisítatlan 80-as évek: tupír és walkie-talkie, dauer és magnókazetta, bőrnadrág és susógós dzseki.

A We Are the World története Harry Belafonte amerikai színész-énekessel kezdődött, aki 1984 telén látott egy BBC tudósítást az Etiópiát sújtó éhínségről. Azonnal a tettek mezejére lépett, és felhívta Ken Kragen zenei menedzsert egy nagyszabású jótékonysági akció ötletével. Az ő fejében még egy koncert tervei körvonalazódtak, a gyakorlatias Kragen viszont azonnal a kislemez mellett döntött: ,,Pénzt akarunk felhajtani, nem? Kezdjük rögtön a Billboard lista éléről.” – győzte meg végül Belafontét. Az ezután következő hajsza a résztvevők után jól példázza a szórakoztatóipar működését: mindenki ismer mindenkit, és mindenki tartozik mindenkinek apró szívességekkel. Ken Kragen kliensei közé tartozott Lionel Richie, aki azonnal igent mondott a projektre: vállalta, hogy Michael Jacksonnal közösen megírja a dalt. Nem számított persze arra, hogy a nagy különcnek számító Jackson házában kész állatsereglet fogadja majd, ami nagyban megnehezíti a közös munkát. Richie eredetileg Stevie Wondert kérte fel szövegírónak, aki nótóriusan sosem alkalmazkodott más időbeosztáshoz a sajátján kívül. Mire visszajelzett Richie-nek, addigra az Jacksonnal közösen már rég megírta a dalt. Elmondása szerint nagyon figyeltek arra, hogy a szöveg sok év múltán is aktuális legyen, ezért kerülték a kurrens szlenget, és igyekeztek időtálló üzenetet megfogalmazni a mindenkori hallgatóknak.

A neheze azonban csak ezután jött: logisztikai szempontból a dal felvételére egyetlen időpont látszott alkalmasnak, mégpedig a január 28-ról 29-ére virradó éjszaka. Az American Music Awards-ra egybegyűlt sztárok tehát átsétáltak egy közeli stúdióba, hogy közösen felvegyék a dalt, tudván, hogy nem lesz több esélyük a projekt megvalósítására. A közelmúltban elhunyt zseniális Quincy Jones produceri irányítása alatt elkezdődött a munka: a karmesterként, zenészként és producerként is aktív Jones egy cetlit ragasztott a stúdió ajtajára zenésztársainak, amin ez állt: ,,Hagyjátok az egótokat a küszöbön!”

A figyelmeztetés nem volt hiábavaló, hiszen közel ötven, többnyire elkényeztetett, A-listás sztárt vártak a stúdióba: Bruce Springsteen, Bob Dylan, Cyndi Lauper… a sokszínűség jegyében összeállított listán csak úgy hemzsegtek a nagy nevek. Ugyanolyan kíváncsiság övezte azonban azokat a neveket, amelyek nem kerültek fel erre a bizonyos listára. Prince például abszolút megkerülhetetlen előadónak számított a popszakmában, mégsem volt jelen aznap este: a beszámolók többsége a Michael Jacksonnal való elkeseredett rivalizálást látta emögött, más források szerint pedig Prince meghallgatta a demót, és egyszerűen utálta. ,,Nem igen tudott csapatban dolgozni, és hát ez a dal nemigen illett volna bele az imázsába.”  – jegyzi meg róla Richie a dokumentumfilmben. Prince a felvétel éjszakáját egy mexikói étteremben töltötte, ahol a testőrei amúgy mellesleg elvertek néhány fotóst.

Madonna szintén nem volt jelen a felvételen – őt eleve meg sem hívták. Ha hihetünk a forrásoknak, ez sokáig nagyon bántotta őt: a Like a Virgin producere, Nile Rodgers szerint a szervezők egyértelműen nem tartották Madonnát elég jó énekesnek. 

Volt azonban a társaságban valaki, aki láthatóan saját magát nem tartotta elég jónak: Bob Dylan szenvedése még a képernyőn keresztül is megejtő, Lionel Richie 40 év távlatából sem tudja hová tenni a jelenséget. Szerinte a sztár kis híján idegösszeomlást kapott saját szóló részével birkózva: ,,Dylannak azonnal felismerhető, sajátos orgánuma és stílusa van. De most mindenáron énekelni próbált. Nem, nem, – mondtuk neki – nem akarjuk, hogy énekelj. Csak csináld olyan bobdylanesen. A szerencsétlen meg nézett ránk, hogy azt meg hogyan kell?” 

Volt olyan is, aki utólag érezte roppant kínosan magát: Eddie Murphy éppen stúdiózott, mikor Stevie Wonder felhívta, jöjjön át a másik stúdióba, és vegyen részt a felvételen. ,,Ember, éppen dolgozom.” — válaszolta Murphy, aki saját elmondása szerint idiótának érezte magát később, miután rájött, mit is hagyott ki valójában. 

Ha őszinték akarunk lenni, akkor a We are the world egy faék egyszerűségű, gospeles részekkel is operáló valódi popdal, közérthető, már-már közhelyes szöveggel. Ez nem mindenkinek imponált, és sokan, Cindy Lauperhez hasonlóan megkérdőjelezték a várható sikert. Ahogy Billy Joel utóbb egy interjúban nyilatkozta, nagyon sok kétség volt a résztvevőkben, senki nem volt elsőre odáig a dalért. ,,Emlékszem, Cyndi Lauper azt mondta, egy Pepsi reklámban érzi magát, mire mindenki kuncogott. Ebben egyetértettünk. De azért nem akartunk kibújni a feladat alól.”

A jövő az optimistákat igazolta: a We are the World azonnal óriási sikert aratott, kerek 4 hetet töltött a Billboard lista élén, majd 1985 áprilisára négyszeres platinalemez lett. A kezdeményezéssel így 63 millió dollárt sikerült gyűjteni a jó ügyért, és a dal mintegy az összefogás szimbólumává vált világszerte, noha a magyar közönség számára az eredeti műnél minden bizonnyal jóval népszerűbb a Szenes-Hofi féle szilveszteri változat, a Piál a Föld.

A 2010-es nagy földrengés idején az Artist for Haiti kezdeményezés újra elővette a dalt, így készült egy modern változat is belőle, olyan művészek közreműködésével, mint Céline Dion, Justin Bieber vagy éppen Snoop Dogg. Az eredeti felvétel nagy előnye azonban, hogy mintegy keresztmetszetét adja az 1980-as évek hihetetlenül sokszínű és élvezetes popzenéjének, illetve annak a mára retróvá nemesült életérzésnek, ami a korszakot jellemezte. A The Greatest Night in Pop ezt a nosztalgiahullámot lovagolja meg, és pontosan ezért jár már húszmilliós nézettség felett: bizony, amíg a kvantummechanika nem lép előbbre, addig a Netflix dokumentumfilmje repít vissza minket leghatásosabban az időben.