Tenger Média

A Salföldi Dalföld a művészet mágiájának erejével operál és évről-évre egyre erősebb a varázslat.

Az ember mindig tartsa számon a csodáit – int bennünket Ottlik Géza utolsó, befejezetlen nagyregényében. Csakhogy a Káli-medence sajátos, földrajzi és szellemi értelemben vett mikroklímájában minden eltöltött nap csodaszámba megy, így az összegzés néha nem is olyan egyszerű.

Varga László: Koraközépkori önarckép (részlet)

Az egész úgy kezdődik, hogy az ember téblábol a Faluházban, és furcsán kicsinek érzi magát Mayer István agyag domborművei között. Sebő Ferenc szelíd, komoly tekintete, Éri Péter marcona betyár-arca tekint ránk a falakról, Halmos Béla kihívóan szorítja magához a hegedűjét, talán éppen azt, amivel Cseh Tamás szerint annak idején „megőrjítette az embereket a Kassák Klubban.” Semmi kétség, a táncházmozgalom nagyjainak csarnokában járunk: Mayer István szobrászművész kiállítása nekik állít emléket, akiknek kopottas köpönyegéből bújt elő tulajdonképpen a Salföldi Dalföld maga is, hiszen nélkülük biztosan nem, vagy nem így lenne jelen a népzene és a folklór a mai fesztiválokon. Csoóri Sándor, Nagy László, Dsupin Pál, Szomjas György: költők és muzsikusok, filmesek és írók, gondolkodók, úttörők: Halmos Béla szerint „a táncházmozgalom sosem volt homogén közösség”, így ezt a sokszínűséget tükrözik a kiállított művek is. Mayer István keze nyomán a szemek sarkában megbúvó nevetőráncok, a gondoktól barázdált homlokok nemcsak a legendát, hanem az embert is közelebb hozzák a látogatókhoz.

A képzőművészet, akárcsak a zene és a tánc, országhatárokon átívelő, univerzálisan befogadható műfaj, talán ezért is kapott fontos szerepet a 10. Salföldi Dalföldön, ahol az első napon mindjárt három különböző kiállítás nyílt meg a fesztivál kiemelt helyszínein. A Káli Fecske rendezvényterme Baksa-Soós Krisztina Súrlófényben című kiállítását fogadta be. A szobrászművész agyag munkáiban Mayerhez hasonlóan szintén visszaköszön az anyag, a táj és az emberek tisztelete: a Balaton-felvidéki hegyek, szőlők, kiskocsmák éppúgy tárlatának fontos részét képezik, mint a szívének kedves emberek és családtagok, így például öccse, az egykori Kex frontember Baksa-Soós János, a német fotóművész Katharina Sieverding vagy éppen Ioannis Kardamatis görög festő. A domborműveken Baksa-Soós eljátszik a Balaton-felvidék jellegzetesen mediterrán életérzésével: az ismerős hazai vidék mellé rendelt görög vagy olasz tájak finoman egyensúlyoznak festmény és plasztika határán, bölcs derűt sugározva magukból a bizonytalan jelenbe.  

A százhalombattai Varga László első ránézésre Mayer és Baksa-Soós agyagmunkáitól nagyon különböző műveket hozott a Dalföldre, Tőke Gyula Pajtájába: a fotó, a digitális technika és a street artra jellemző vibráló hangulat ötvöződik színes, kalandvágyó képein, melyek a maguk rétegzettségében, a természet és az épített környezet szeretetén keresztül mégis egyfajta rokonságot mutatnak a Salföldi Dalföld szellemiségével. A művészi és emberi kapcsolódás szép példája, hogy egyik évben a szintén itt fellépő Szászcsávási zenekarnak úgy megtetszett Varga László képeinek élénk koloritja, hogy spontán megfesttették vele a hangszereiket. Jelen kiállításra a táj- és városképeken túl feltűnően sok játékos önarcképpel készült a művész: ez a műfaj mintegy megteremti számára a zavartalan kísérletezés ideális feltételeit, ahogy a legókockákkal játszadozó gyermek önfeledtségével, csodavárásával színezi ki saját külső-belső életterét, környezetét és tudati világát.

Dresch Mihály alternatív kvartettje

Sok példát láthattunk a Salföldi Dalföld tíz éve alatt arra, hogyan lehet képzőművészettel és zenével diplomáciát folytatni, de vajon hogyan lehet költészetet művelni a diplomácia mellett? Erre a fogas kérdésre most egy költői est keretén belül, a Pajta Galéria öreg diófája alatt kísérelt meg válaszolni az idén 80 éves Kovács István író, költő, műfordító, egykori krakkói főkonzul. Recept persze nem született a jó versírásra, de Kovács István, a lengyel-magyar kapcsolatok szakavatott ismerője kiemelte, hogy nemcsak egy papírra vetett sor, hanem egy szép emberi gesztus is lehet mindenkor költészet. Ha ez így van, akkor minden bizonnyal az egymásra figyelésnek, az együtt rezdülésnek is megvan a maga poézise, amiből Dresch Mihály Alternatív Kvartettje nyújtott nekünk ízelítőt az est folyamán.

Noha a Salföldi Dalföld továbbra is bizakodva néz a jövő elébe, a kerek évforduló kapcsán elkerülhetetlenül hangsúlyossá vált az elmúlt évekre való visszatekintés. Ez a retrospektív vonal az idei tematikában is megjelent: a szervezők fergeteges gálakoncerttel reflektáltak „Az ezerarcú magyar cigányság”, illetve a „Közép-Európa és a Balkán” témákra, amelyek a fesztivál létezésének tíz éve alatt egyszer már napirendre kerültek. A kultúrák közti kapocs, a közvetítés, a helyes diplomácia kiemelten fontos napjainkban, hiszen a mai ember és a hagyományos folklór között sokszor szinte beláthatatlan szakadék tátong. Ezt az űrt hivatott betölteni többek között a Balaton-felvidéki Néptáncosok találkozója, ami immár hatodik éve söpör végig valódi színes forgatagként a Dalföld színpadán. Miközben a változatos viseletekben és koreográfiákban gyönyörködtünk, olyan szakmai finomságokra is fény derült a találkozó házigazdájának, Vastag Richárdnak értő tolmácsolásában, hogy mi a különbség pásztor csárdás, öreges csárdás és „rosseb csárdás” között.  

Lakatos Mónika és az utánpótlás

Van, hogy a közvetítés azért is fontos, mert a kapcsolatok valahol sérültek, korrodálódtak, és szeretnénk őket egy szebb állapotukban helyreállítani. ,,Az ezerarcú magyar cigányság” gálakoncert igazi fénypontja volt idén a Lakatos Mónika Folk Trió. Ha már egyszer rácsodálkozunk arra, hogy az oláh cigány zenei hagyományban eredetileg olyan hétköznapi tárgyakat szólaltattak meg hangszerként, mint mondjuk a kanna, a kanál, vagy éppen a teknő, eltűnődhetünk azon is, vajon láttunk-e valaha Kossuth-díjas művészt ilyen keresetlen természetességgel megnyilatkozni a színpadon. A hangulat nemcsak ifj. Berecz István, a „házigazda” dévaj konferálása miatt közvetlen, hanem főleg azért, mert Lakatos Mónika olyan szeretetteljes odafigyeléssel van jelen a zenésztársai között, ahogyan talán csak egy jó anyuka tud figyelni a családja körében. Az énekesi bravúrokat mintegy mellékesen abszolválja: mintha őt magát jobban érdekelné, hogy a közönség apraja-nagyja szívéhez valóban eljusson az üzenete emberségről, szakmai alázatról, összetartozásról.

Vannak helyzetek, amikor a közvetítés már szinte lehetetlen, vagy eleve kudarcra ítélt, mégis meg kell próbálkozni vele. A Hungarian FolkEmbassy szombat esti műsora, „a Nagy Háború versek és népdalok alulnézetéből” talán az egész fesztivál legaktuálisabb, legszebben építkező fellépése volt. A prózai- illetve versbetétek miatt az est szinte a koncert és a zenés színház határán mozog, míg az aktuális helyzet drámai hangsúlyt ad a háború egyszerű nép szemével láttatott aspektusainak. A dalok olyan személyes pillanatokat idéznek meg, amelyek kimaradtak a történelemkönyvekből vagy a híradásokból, ám annál mélyebb érzelmeket váltanak ki a mindenkori hallgatóból. A zenekar másik népszerű, repertoáron tartott műsorából, a Közép-európai szvitből is felcsendültek dallamok, a hányattatott régió kulturális sokszínűségét hirdetve. Aki ott volt, és hallotta egybefonódni az éppen Monteverdit éneklő Andrejszki Judit hangját Kubinyi Júlia csujogatásával, az egy életre megjegyezte magának, hogy a zene összetartó ereje valóban határtalan. 

Ha a FolkEmbassy népek és nemzetek között egyengette az utat, akkor a Sebestyén Márta - Andrejszki Judit duó ég és föld között közvetített vasárnap egy rendhagyó helyszínen, a kőkúti pálos kolostorromok között. Két csodálatos, más hangi adottságokkal és más műfaji háttérrel rendelkező énekesnő adta össze lelkesedését és tudását, a végeredmény pedig biztosan utat talált a magasabb szférák felé, ahogy utat talált a közönség szívébe is.

Az Ephemere

A Salföldi Dalföld ugyanis minden évben attól különleges, hogy mindenki beadja a közösbe azt a tudást és azt a kincset, ami csak neki van. Régi dalföldesek és új fellépők egyaránt kitettek magukért az idén: Little G Weevil nagyon adta a bluest Tőke Gyula Pajtájában, ahol pár órával azelőtt még szlavóniai protestáns népének csengett a pomázi Fellegajtó Együttes éteri előadásában. A New Fossils lehengerlő férfienergiákat sugárzott a hallgatóság felé, míg az Ephemere rendhagyó módon két elbűvölő, törékeny női frontembert állított reflektorfénybe. A BashElán és a Poklade pezsdítő balkáni lüktetéssel fűszerezte népzenei repertoárját, a Fanfara Complexa után pedig szokás szerint kő kövön nem maradt a Pajta Galériában, hiszen az ő jelszavuk egyértelműen: ami a csövön kifér. És hogy mi fért bele a 10. jubileumi Salföldi Dalföldbe? Három nap zene, három nap tánc, három nap zavartalan elmélyülés. Három napig jókor lenni jó helyen. Három napra megállni, hogy számba vegyük a csodáinkat.