Tenger Média

Sróf mestereként az igazságért száll harcba, a sakktábla széléről pedig a közönségnek drukkol Hannus Zoltán. 

Április elején mutattátok be Lázár Ervin Berzsián és Dideki című művének adaptációját Veres András rendezésében, melynek karakterei elég különcök, ahogyan az író szereplői általában. Sróf mester szerepében egy földhözragadt, szabálykövető, erős igazságérzettel rendelkező figurát formálsz meg. Visszahat ez a szerep a mindennapokban, észrevettél azóta magadon hasonló tüneteket? 

Nem feltétlen, bár nem zárnám ki ennek a lehetőségét. Egy szerepben az ember általában megpróbálja megkeresni azt, ami rá is jellemző, ami tőle is hitelesen szólal meg és így találkozik össze az adott figurával. Sróf mester esetében számomra ez két ponton is adott. Az egyik, hogy az igazságérzet bennem is elég fejlett. A másik pedig – ami a kívülállók számára sokszor meglepő – hogy a színház, mint intézmény roppant fegyelmezett jelenlétet igényel, és én kifejezetten szeretem a színházi fegyelmet. De más szerepek esetében történt már olyan kellemes és kevésbé kellemes rácsodálkozás arra, hogy milyen könnyedséggel tudtam felvenni akár egy nem túl szimpatikus jellemvonást, ami éppen rám is jellemző lehet, csak nem veszem észre a hétköznapokban. Az ilyesfajta felismerések igényelnek és eredményeznek bizonyos szembenézést önmagunkkal. A színészek számára mindig van egy úgymond élvezeti faktor abban, amikor olyan intenzívebb érzelmeket, indulatokat, hangulatokat kell előállítani, amiket egyébként az életben nem engedünk meg magunknak akár azért, mert tekintettel vagyunk a környezetünkre, vagy mert egyszerűen morálisan egyáltalán nem fér bele. A színpadon időnként lehetőségünk van erre a különböző szerepek kapcsán, és ez mindenképpen egy plusz, amit a munkánk által megkapunk.

Hogy állsz a szereléssel, barkácsolással? Kézügyességgel egyértelműen rendelkezel, hiszen a bábtechnikához ez elengedhetetlen.

Bevallom, hogy a házi barkácsoláshoz én türelmetlen vagyok. Néhány apró dolgot kényszerből megcsinálok, de szerencsére van egy ezermester öcsém, aki jó néhány évvel ezelőtt tudomásul vette, hogy nálam is lesz feladata efféle dolgokban. A bábszínházban a kezünkkel dolgozunk, fontos, hogy ügyesek legyünk. De legalább ennyire fontos a bábmozgatásnál a fantázia és annak megfigyelése, hogy egy adott gesztust, érzelmi állapotot milyen mozdulattal, milyen testhelyzettel tudok leginkább megmutatni, fizikailag ügyesen előállítani úgy, hogy egy plasztikusan megmutatott érzelem vagy szándék a néző számára azon nyomban fölismerhető legyen a báb minden tagjában, végződésében, mozdulatában, akár egész testtartásában. És amellett, hogy fölismerhető, egyszerre legyen benne valami furcsa, valami szokatlan, valami érdekes, mert ettől lesz egyedi a figura, és nem csak egy séma.

Sróf mesterként a Berzsián és Didekiben – fotó: Piti Marcell/Budapest Bábszínház 

A bábkészítéssel próbálkoztál már?

Próbáltam bábot készíteni, de van a bábkészítésben egy számomra misztikus mozzanat, amit nem tudok tetten érni, mégpedig az, hogy amikor egy bábkészítő ránéz egy látszati rajzra, ő az alapján létre tud hozni egy 3D-s figurát, egy kész bábot, amit ha bárhogyan és bármilyen szögben megforgatunk, ugyanazt az arckifejezést, ugyanazt a figurát, ugyanazt a hangulatot fogja produkálni, amit két dimenzióban papíron lerajzolva láttunk. Amint a bábkészítő átveszi a papírt a bábtervezőtől, rögtön át kell konvertálnia, hogy abból térbeli figura legyen úgy, hogy bármilyen szögből nézve ugyanaz maradjon. Számomra ez megfoghatatlan, egész egyszerűen nem tudom, hogyan történik, ez a képesség belőlem hiányzik, és ezt csodálom a bábkészítőkben a kézügyességük és az anyagismeretük mellett.

Sokszor mesélted már, hogy nagyon váratlanul került báb a kezedbe, de magára a színészi pályára tudatosan készültél?

Kérdés, hogy hány éves kortól kezdünk tudatosak lenni. Nálam úgy tizenhárom-tizennégy éves koromban került fókuszba a színészet egy véletlennek köszönhetően. Az általános iskolában egy ünnepség keretében az osztályunk egy mesejátékkal lépett fel, amelyben volt egy narrátori bohóc szerep, amit az osztály közfelkiáltással nekem adott, mert nagy előszeretettel parodizáltam a tanárainkat. Ez végül úgy sikerült, hogy az akkori igazgatónő azonnal elkezdett érdeklődni a balett intézetnél, hogy a bohócképzésbe hogyan lehetne bekerülni, de kiderült, hogy azt már korábban kellett volna elkezdeni. Így került képbe a Vörösmarty Gimnázium, ahol akkor már létezett a drámatagozatos képzés, és az igazgatónő is egyértelműen támogatta a választást. Onnantól már valóban tudatosan készültem.

Amennyiben neked van mestered, úgy gondolom, hogy Fodor Tamás az. Meghatározó időszak lehetett pályádon az ő igazgatása, rendezése alatt a Stúdió K-ban dolgozni, mielőtt a Budapest Bábszínházhoz kerültél. Mit adott az a műhely?

Igen, egyértelműen Fodor Tamás az, aki egy fantasztikusan nagy tudású színész és rendező, és ami nagyon fontos, tudja és szereti is átadni a tudását. Egy amatőr színházi fesztiválon zsűrizett, ahol épp egy amatőr színtársulattal játszottam, így ismertem meg őt, és elhívott a Stúdió K-ba. Nagyon intenzív alkotói időszak volt az, amikor a társulatba kerültem, folyamatosan készültek az előadások, melyek során rengeteg tudást adott át Fodor Tamás mindenkinek, aki éppen ott volt. Hatalmas iskola volt, és nem tudom, hogy egyáltalán lehettem volna-e jobb helyen ahhoz, hogy amit csak lehet, megtanuljak. Nagyon nagy szerencsémnek és megtiszteltetésnek tartom, hogy mindennek részese lehettem, mert amit ott megtanultam, ahhoz hozzájutni szerintem kiváltság volt. Sok kitűnő alkotóval találkoztam azóta, de tulajdonképpen az ott szerzett tudásomból élek a mai napig, és a báb műfajával is ott találkoztam először.

Nem is szakadtál el végleg a Stúdió K-tól, a Rettentő görög vitéz c. beavató színházas gyermekelőadásban még mindig szerepelsz, ami immáron 18 éve fut nagy sikerrel, változatlan szereposztással a Ráday utcai kamaraszínházban. Mi lehet a kulcsa annak, hogy ilyen sokáig életben tud maradni egy független előadás?

Évad végén próbáltuk ezt az előadást, és visszatekintve valahogy minden olyan magától értetődően, természetesen alakult ki, finoman állt össze. Zalán Tibor szövegkönyve önmagában is fantasztikus, és akkorra ez már a sokadik bábos előadás volt a Stúdió K-ban, mondhatni, már a mi bábos stílusunk is beérett. Tényleg egy áldott időszak volt az a pár hónap, míg az előadás készült, és úgy tűnik, hogy találkozott egy közönségigénnyel, ráadásul a mai napig kurrens a darab, hiszen egy klasszikus antik hősről szól, és az antik történetek mindig tanítanak. Az előadás után pedig Karsai György professzor úr tart élvezetes beavató színházi foglalkozást, ami igazi kuriózum. Az eredeti ötfős szereposztásban játsszuk és beláthatatlan ez a tizennyolc év, önmagában monumentális. Néhány évvel ezelőtt történt, amikor az egyik előadás előtt a függöny szélénél láttam, ahogy ment be a közönség a nézőtérre és azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Először nem értettem, hogy mi olyan furcsa a nézőkben, aztán rájöttem, hogy amikor elkezdtük játszani az előadást, akkor az én korosztályom voltak azok a szülők, akik hozták a gyerekeket, most meg már a következő generáció az, aki elhozza a gyerekeit az előadásra, szóval eltelt egy emberöltő. Régóta összeszokott csapat vagyunk, havonta egyszer játsszuk, és a visszatérés mindig olyan, mint egy kellemes rokonlátogatás, mindig megbeszéljük az aktuális dolgainkat.

Részlet a Rettentő görög vitéz c. előadásból – Stúdió K. Rendező: Fodor Tamás (Szereplők: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Lovas Dániel, Nagypál Gábor) Forrás: Stúdió K.

Szabadúszó is voltál, a vidéki bábszínházak közül is többen is megfordultál, sok független produkcióban játszottál, mondhatni mozgalmasan éltél. Jelentett ez egyfajta keresgélést, vagy éppen ellenkezőleg, ennyire sokféle dolog talált meg egymás után?

Szabadúszó éveim alatt Kovács Géza a szombathelyi Mesebolt Bábszínháztól elhívott a Kőszegi Várszínházzal futó közös produkciójukba, és onnantól kezdve Szombathelyen nagyon sokszor megfordultam. Közben Győrben és Debrecenben is, valamint még budapesti független színházban is játszottam, és mindez nagyon más volt, mint a korábbi évek. Egy kis független színházban néhány emberrel nagyon intenzív műhelyt lehet létrehozni, viszont a műhelyévek utáni szabadúszó lét adott egy frissességet, hiszen új embereket ismerhettem meg, más rendezőkkel is dolgozhattam, új impulzusok értek. Kovács Géza abban az időben fiatalokkal építette újra a szombathelyi társulatot, és elképesztő élmény volt velük együtt dolgozni, tulajdonképpen így úsztam meg az életközepi válságot. Hirtelen fiatalok közé kerülve új dolgok, új rendezők találtak meg, és hatalmas lendülettel kezdtem dolgozni. Nagyon élveztem azt az időszakot is, a mai napig tartó barátságok, szakmai kapcsolatok alakultak ki azokban az években, és ezeket nagyon sokra tartom. Ha Veres Andrást kiemelem, akkor igazságtalan vagyok a többiekkel, de ő rendezte például az Akárkit is, amire életem egyik legszebb munkájaként tekintek.

És milyen az intenzív évek után – úgymond – nyugalomban létezni a Budapest Bábszínházban?  

Nevezhetjük nyugalmasabb időszaknak a mostanit, hiszen egy helyben vagyok, de mennyiségi hiányérzetem nincs, nagyon sokat dolgozunk, és ez egyáltalán nem panasz. Miután ide szerződtem, még néhány évig jártam vidéki előadásokba játszani vendégként több helyre is. Számomra az az ideális – még akkor is, ha szerződött tagja vagyok egy kőszínházi társulatnak – hogy ha más típusú kihívásaim is vannak, ha időnként van egy-egy olyan független színházi munka, ahol másfajta körülmények között, más emberekkel, más megközelítésben is dolgozhatunk, de ez nem mindig kerekedik ki. A független színházas évek után kicsit hiányzik a kísérletezőbb munka, és mindenképpen hozzátesz a színészi létezéshez, ha egy-két évente el lehet kirándulni egy-egy független színházi produkcióba.

Babits Mihály Jónás könyve alapján készült a Jónások – Babits Live! monodráma Bereczki Csilla rendezésében, ami független előadás és egyben a saját produkciód, de csak néhány alkalommal láthatta a közönség. Felmerülhet, hogy esetleg újra játszod?

Nagyon szeretem azt az alapanyagot és nagyon szívesen is csinálom. Nem felejtődött el, otthon vannak az akusztikai eszközök, a szöveget is tudom, csak ami a szabadsága, az a nehézsége is, vagyis most éppen áll, hisz a mindennapos elfoglaltságaim mellett havonta háromszor-négyszer kellene játszanom ahhoz, hogy értelme legyen, és erre jelenleg nincs kapacitásom. De egyáltalán nem mondtam le róla. A szövegkezelés, a báb és a színészi játék mellett a looperezéssel együtt nagyon sok benne a technika, lehet, hogy egyszer egy hosszabb nyári szünetem alatt majd bezárkózom egy hűvös terembe és újra begyakorlom.

Jónások – Babits Live! – Forrás: Facebook

Az utóbbi időben valahogy megtalálnak ezek a mester szerepek, ahogyan az apa és király szerepek is vissza-visszatérnek pályádon. Felmerült benned a kérdés, hogy a rendezők, színházi alkotók miért osztják rád előszeretettel ezeket a karaktereket?

Az apaszerepek általában azért találják meg az embert, mert beleöregszik abba az életkorba. De az, hogy valaki apát játszik és szerepe szerint van egy gyereke, vagy királyt játszik és uralkodik, önmagában nem túl érdekes. Attól lesz érdekes, ha van egy fontosabb attribútuma is az adott történetben. Mindig az az izgalmas, amikor adott egy plusz probléma, amikor a betöltött szerepnél, professziónál fontosabb az, hogy éppen aktuálisan mivel küzd a karakter. A sárkányfutó átka előadásban a király egyszerre uralkodó és apa is, mindkét szerep nagyon hangsúlyosan jelen van. Fábián Péter rendezővel nagyon gyorsan megegyeztünk abban, hogy tulajdonképpen nekem az apát kell játszani akkor is, amikor a király van jelen, hiszen a legfontosabb jellemzője ennek az apának az, hogy nincs ott, amikor kell, hogy valójában nem alkalmas az apaságra, hogy rendezetlen a viszonya a gyerekével, a családjával, nem képes és talán nem is hajlandó a helyzetet se jól kezelni, se helyrehozni. Ezt a fajta alkalmatlanságot és tehetetlenséget kell ebben az apában megmutatni, ami tulajdonképpen magára a Fehér király figurájára is jellemző. Mindig azt kell ezekben a sémafigurákban megkeresni, hogy mi az, ami az adott helyzetben eltéríti őket attól, hogy általánosan apaként vagy általánosan királyként viselkedjenek. Mindig az akut szituációt kell eljátszani ezekben a szerepekben és csupán másodlagos az, hogy éppen királyról vagy apáról, vagy mesterről van szó. Egyébként akkor jó a szereposztás és akkor jó egy dramatizált színpadi szöveg, ha figyelembe veszi azt, hogy ki az, aki az adott szerepet játszani fogja. A színpadi próbákon pedig a rendező dolga az, hogy összetalálkoztassa a színész egyéniségét az eljátszandó figura karakterével.

Az említett A sárkányfutó átka című ifjúsági előadásban van egy megható jeleneted, amikor Fehér Királyként esedezve kérsz bocsánatot a lányodtól, Szofitól, és a színpadon és a nézőtéren is egyaránt megáll a levegő. Hogyan raktározza el az ilyen katartikus pillanatokat, katartikus csendeket a színész? Úgy, mint a karakternek szóló figyelmet, vagy mint színészi teljesítménye elismerését?

Nincs abban nagy túlzás, ha azt mondom, hogy én színészként ezekért a pillanatokért dolgozom. Nem mindig adatik meg, mert egyszerűen nem olyan a szerep vagy a helyzet. Hatásról van szó, de szerintem az a fontos és a helyes, hogy ha a színész ebben magát a teremtést élvezi, és nem pedig annak a hatását. Ami számomra katarzist okoz ebben a néhány másodpercben az az, hogy sikerül megteremteni egy olyan pillanatot, amikor azt érzem, hogy a teljes nézőtér figyelmét meg tudom fogni és így létre jön egy kapcsolat a közönség és közöttem. Ez egy különleges pillanat, az effélékre mondjuk, hogy a színház az itt és most művészete. És tulajdonképpen ez az a kapcsolódás a színpadon lévők és a nézőtéren ülők között, amiért a nézők színházba jönnek, még ha nem is
fogalmazzák meg így. A színház jelenléti műfaj, a néző ezért veszi a fáradságot, hogy fölöltözzön és elközlekedjen idáig, rászánja az idejét. Én meg ezért csinálom, amit a színpadon csinálok, mert ezekben a pillanatokban sokkal közvetlenebb kapcsolat van a néző és a színész között, mint egyébként az bármikor előfordulhat. Sokszor csak másodpercekről van szó, leginkább rövid pillanatokról, de az egész munka, amit végzek, az efféle pillanatok megteremtésére irányul. És amikor ez sikerül, az számomra sikerélmény. Az, hogy ez hatás, az valójában csak másodlagos dolog.

Fehér királyként A sárkányfutó átkában – fotó: Piti Marcell/Budapest Bábszínház

A sakkban a király egyszerre csak egyet léphet valamelyik irányba. Karakterépítéskor gondolkodtál ennek a korlátozott mozgásnak az értelmén, és azon, hogy a való életben milyen helyzetekben jöhet ez elő?

Ebben a darabban az apa figurájával elsődlegesen azt kell megmutatni, hogy tehetetlen, teszetosza, alkalmatlan. Az apának ez a helyben toporgása gyakorlatilag azonos azzal a korlátozottsággal, ami a király sakkfigura lépéseit jellemzi, tehát ez evidensen összecsengett. Ami a valós életet illeti, van, amikor elég sikeresen sakkozom, máskor meg magamat is meglepem, hogy ennyi év után is mennyire béna és ügyetlen vagyok bizonyos lépések tekintetében. Egyébként gyerekkoromban apámmal sokat sakkoztunk, de nem hiszem, hogy jó sakkozó voltam, aztán később abba is hagytam. Ennek ellenére elég praktikus ember vagyok, és a színházasdi szerintem rá is neveli az embert arra, hogy előre gondolkodjon. Ahogyan a sakkban is taktikákat építünk, úgy a színházban is sokkal inkább előre kell terveznünk az életünket, kevesebb lehetőségünk jut a spontaneitásra, úgyhogy ez a fajta előre gondolkodás igazából rám is jellemző.

A előadáshoz a sakk szabályrendszerét követő színházi társasjáték is készült családok, csoportok részére. Milyen érzés lejönni a színpadról és együtt játszani a közönséggel?

Visszakanyarodnék a Stúdió K-hoz, mint nagyon kicsit stúdió térhez, ahol kifejezetten élveztem a nézők fizikai közelségét. Ezt a Csaturanga-csel nevű társasjátékot is kis stúdiótérben játsszuk, és itt ugyan nem előadásról van szó, de megvan ennek is a hangulata. Nagyon szeretem az efféle  színházi létezést is, annak ellenére, hogy ebben a játékban én kevésbé kerülök kapcsolatba a résztvevőkkel, mert elsősorban szövegeket olvasok. Ez egy színházpedagógiai program, amit családok részére találtunk ki. Túl vagyunk az első pár alkalmon, nagyon élvezzük, folyamatosan fejlesztjük a játékot, melynek ritmusa nagyban függ az adott játékos csapatok összetételétől.

Nagyon sokat szinkronizálsz is, hangodat jól ismerhetik a nézők különböző sorozatokból, egy-egy előadásban azonban az énekhangodat is hallhatja a közönség...

Elég sok énektanárt lehasználtam a történelmi múltamban, nem sok eredménnyel, és ennek nem feltétlen ők voltak az okai. A Budapest Bábszínház évek óta folyamatos hangképzést biztosít a színészek részére, csodálatos énektanárunk, korrepetitorunk, Urbán Orsolya személyében, aki hetente rendelkezésünkre áll. Ő egészen másképp közelíti meg az éneklést, mint azok, akik korábban próbálkoztak velem, mondhatom hatalmas fejlődést ért el nálam az utóbbi időben. Nagyon élvezem az énekórákon a sikerélményt, nagyon szeretem azt, ahogyan fejlődök, például már nem görcsölök be annyira attól, hogy a színpadon énekelni is kell. Megoldom ezeket a helyzeteket, de soha nem lesz belőlem énekes színész. Sebaj, tőlem ez is nagy eredmény.

A színház idei nyári táborának egyik csoportját is te vezeted majd, drámapedagógus kollégáidhoz csatlakozva, ez mennyiben jelent kihívást számodra?

Ilyen színházi témájú táborban ugyan még nem vettem részt, de a gyerekekkel való foglalkozás természetesen nem ismeretlen számomra, hiszen a Budapest Bábszínházban is vannak olyan színházpedagógiai programjaink – a drámapedagógiai Mozgató programra gondolok –, ahol az egyes előadások kapcsán felnőttekkel és gyerekekkel találkozunk, ezekben már én is többször részt vettem. Ebből a szempontból nem lesz vadonatúj dolog egy csoportnyi gyermekkel foglalkozni, inkább csak intenzívebb lesz, öt napon át. A gyerekekben mindig van egy frissesség, váratlanság, keresetlenség, cserfesség, ami annyira üdítő, vicces és szórakoztató, hogy kifejezetten várom!

Szomorúság, düh, fájdalom, kirekesztettség, kudarc, együttérzés, szeretet, igazság, közösség, önfeláldozás – csak néhány téma a sok közül, amelyek Lázár Ervin műveiben visszaköszönnek. Sróf mester az igazságért szállna harcba, Hannus Zoltánt az író melyik témája érinti meg leginkább? 

Az igazság, vagy az igazságosság nekem is megfelel, mint cél. A Berzsián és Didekiben Berzsiánt a barátainak el kell viselni, hiszen ő olyan, amilyen, és Lázár Ervinnél ezek a kis közösségek csodálatosan működnek. Sróf mesternél a szeretet egyet jelent a cselekvéssel. Az ő esetében nem babusgatásról, nem érzelmekről beszélünk, nála a szeretet megnyilvánulása inkább a tettein keresztül történik azzal, ahogy megtartja a kapcsolatot, ahogyan megemeli a másik embert abban a pillanatban, amikor az bajban van. Ebben is hasonlónak vagyunk Én például kevésbé vagyok alkalmas egy viszonyon belül az érzelmek folyamatos kimutatására, sokkal inkább olyan alkat vagyok, aki ezt cselekvéseken keresztül mutatja meg. És azt látom, hogy Lázár Ervin több helyütt is ezt fogalmazza meg, Sróf mesterre ez pedig kifejezetten jellemző.